Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából – Kádár bizalmasa: Lakatos Ernő, az „Apó”

Az újságíró archívumából – Kádár bizalmasa: Lakatos Ernő, az „Apó”
Kocsis Tamás

Azt, hogy Lakatos Ernő (*1930) milyen szerepet játszott a 20. század második felének magyarországi politikájában, s ezen belül a sajtóban – a történészeknek kell elemezniük. Azt, hogy saját maga hogyan értékeli mindazt, amit tett és nem tett, hosszú időn át Kádár János kevés, közeli bizalmasainak egyikeként, azt neki kell feldolgoznia önmaga és az utókor számára. Tudtommal tette és teszi is. (Jakupcsek Gabriella interjúja dr. Lakatos Ernővel)

Jómagam itt csak arra vállalkozom, hogy arról írjak, ahol a magam élete találkozott az övével. Ez gyakran esett meg és mindenféle helyzetben: volt közvetlen főnököm az MTI vezetőjeként, „Apóként”, amikor az általam szerkesztett lapokat is felügyelte a Magyar Szocialista Munkáspárt Agit. Prop. Osztálya sajtótörténeti legendává lett vezetőjeként. De tény az is: 1990-től gyakrabban találkozunk – magánemberekként –, mint amikor hivatalokat viselt, bár mostanság ritkábban, mint az előző években, mert nemcsak az élet változik, de mi sem fiatalodunk.

Nem egyszer hallottam emlegetni, hogy megjelenésével, hangjának erejével a mai napig van benne nem is kevés Bessenyei Ferenc emlékezetes filmbéli „Dúvad”- alakjából. Sokunkat állított a Fehér Házban (ma: képviselői irodaház – a szerk.), a szobájában a szőnyeg szélére, s harsogta ki magából az éppen időszerű mérgét. De nem tartom véletlennek, hogy a rendszerváltozás óta sem akadt tudtommal senki, aki bizonyította volna, hogy derékba törte az életét. Mert alighanem nincsenek ilyenek.

Magam nem tudom, hányszor emlegette fel – egyébként ma is teszi – a „Magyar Szabadság” című akkori lapban 1956. november 1-jén megjelent riportomat Mindszenty József kiszabadulásáról. Tudomásul vettem, hogy mindmáig nem szereti azt a cikkemet. De akkor sem élt vissza a jogával, hogy ne szeresse, amikor lehetősége lett volna rá. A szőnyegének szélére is kerültem, amikor a „Képes 7” l988. újévi számának címoldalára egy elegáns pincér képét tettük, aki egy pohár vizet meg egy szeletke kenyeret kínált, ezüsttálcán – jókívánságokkal

– Kinek használ az ilyen? – tette fel nem éppen halkan a költői kérdést, gondolom, a pártközpont egész ötödik emelete hallhatta, mert így is akarta.

Az véletlen, de a politika akkori zavarosságát azért hitelesen tükrözte, hogy lefelé menet meg Berecz Jánossal, a központi bizottság illetékes titkárával találkoztam, ő meg gratulált: „Ilyen címoldalak kellenek...”       

Egyébként barátok, politikai barátok is mindmáig, mindketten olyanok, akik megújulások sorozata nélkül a legkritikusabb időkben sem tudták elképzelni a jövőt. Igaz, ezt nem egyformán gondolták és hirdették: Lakatos Ernőről meg – éppen Kádárhoz fűződő, meghittnek ismert viszonya miatt – kevesebben hitték el, mint Berecz Jánosról.         

A 70-es évek végén az akkor két Berlinben – az NDK fővárosában és Nyugat-Berlinben – dolgoztam az MTI tudósítójaként, amikor Lakatos meglepő kéréssel jelentkezett nálam. Az ADN, az NDK hírügynökségének a vendége volt, amikor a Dr. Zsivago, a film itthon ügy volt. A házigazdák viszont nem rajongtak azért, ha a vendégeik átmentek a város másik felébe, amire Kádár János nem gondolt, vagy ha igen, nem zavarta. Ezért találta ki Lakatos Ernő: „Lopjál át Nyugat-Berlinbe az autódon, a diplomata útlevelemhez nem kell átlépő, így az nem gond. Kádár szeretné, ha megnéznék két filmet: a Paszternákét, a Zsivagót, és Szolzsenyicinét, az Ivan Gyeniszovics egy napját.  Kellene neki tudni valamit, ami közös bennük, és beszámolnék neki róla. Keress egy helyet, ahol vetítik. Ő most nem akarja otthon megnézni”.

Akkor és ott jutott eszembe: milyen ország is az a Magyarország, ahol a politika első embere ilyen cselekre kényszerül...

Ma tudom: ilyen is volt!

Várkonyi Péterrel (bal oldali kép), aki ugyanakkor költözött be az MSZMP KB külügyi titkárának irodájába, amikor Lakatost az MTI vezérigazgatói székéből „Apó-vá”, azaz a központi bizottság agitációs és propaganda-osztályának vezetőjévé nevezték ki, együtt igazítottak el, mire figyeljek és mire nem, amikor a Daily News - Neueste Nachrichtent, a világon mindmáig egyedülálló angol–német nyelvű magyar napilapot szerkesztettem. 1981 őszén közölték velem:

„Ez nem azért más, mint a többi napilap, mert külföldiek olvassák, mert ez nem igaz. Főként külföldiek, de szép számban magyarok is, akik nyelvvizsgára készülnek, vagy egyszerűen azért, mert többet akarnak megtudni a világról, mint amit magyar nyelven kapnak. A lényeg, hogy azok nem olvassák, akik feleslegesen idegesítik a főnököket, hogy már megint mit ír az újság és mit hallanak a rádióban. Mert a te lapodat nem értik…”

Ezt Várkonyi (a későbbi külügyminiszter) magyarázta el így, és hozzátette: „Abban maradtam Lakatossal, hogy indulj ki abból, ha valami gondunk van, azt mi megmondjuk. Amit meg másoktól, másutt hallasz, tekintsd tanácsnak, és használd fel belátásod szerint…”

Ilyen gondokról sosem kaptam hírt egyiküktől sem. Viszont kiderült: az is információ volt, amikor nem kaptam hírt. Például arról, hogy mit vártak a magyar sajtótól, amikor 1982-ben (a szovjetek nem kis idegeskedésétől kísérve, még a gorbacsovi idők előtt) beléptünk a Nemzetközi Valutaalapba. Engem tudatosan „elfelejtettek” tájékoztatni a pártközpont óhajáról: rövid, feltűnés nélküli információ a belépésről, a lap belsejében. Így a Daily News/Neueste Nachrichten volt az egyetlen magyarországi újság, amelyik a német és angol nyelvű első oldalakon egyaránt, nagy címekkel, induló anyagként számolt be az eseményről. Ahogy egy ilyen fontos eseményről ez valójában illik. Később sem hallottam egyetlen zokszót sem.

Valószínűleg ez alkalommal is az bizonyosodott be, amit Lakatos és Várkonyi korábban mondott: nem olvasták a lapot azok, akik idegesekké válhattak vagy tehettek volna másokat tőle. (Hogy mi a „déli nyuszinál” – így becéztük magunkat – „bátrak” voltunk ezzel a tálalással, arról csak az új évezredben értesültem egy Népszabadság cikkből, amikor Medgyessy Péternek a Valutaalap és a Világbank körüli magyar szerepéről volt mindennapos vitatkozni valója a politikának. Utólag köszönettel elkönyveltem a bókot...)

Az is közösen kavart bele az életünkbe, amikor 1989. szeptember 11-én a kormány kiengedte Magyarországról Ausztriába az NDK-beli menekültek sokaságát. A „Képes 7” főszerkesztőjeként – teljesen véletlenül – ennek a napnak a reggelén, az első, Budapestről felszállt Malév-géppel érkeztem az NDK külügyminisztériuma vendégeként a berlin-schönefeldi repülőtérre. Soha rosszabbkor...

A fogadtatás a friss helyzethez igazodott: senki sem várt a házigazdák részéről, csak a magyar követségiek fogadtak. Vártunk egy darabig, de mert német változatlanul nem tűnt fel értem a színen, jobb híján beautóztunk a követségre, a Brandenburgi-kapu tövébe. Lakatos Ernő volt a nagykövet 1988-tól (vagyis az utolsó az NDK-ban), vele töprengtünk, mi legyen, hisz’ az sem biztos, hogy ilyen körülmények között hajlandók vendégül látni. Neki jutott eszébe a megoldás. Ő is kapott meghívást estére a nemzetközi újságíró-klubba a vacsorára, amit Kurt Blecha, a sajtóért felelős államtitkár tervezett a tiszteletemre.

Ennek ismeretében a  követségi sajtóattasé hívta fel a külügy sajtóosztályát, és az mondta, „a követség furcsának találja", hogy a magyar főszerkesztőt nem fogadta senki a repülőtéren, aki  „egyébként a nagykövetségen várja a fejleményeket”. 

Húsz perc múlva nem palástolt ingerültséggel megjött a német, akit kísérőmnek szántak.

„Elnézést, de lerobbant az autónk a repülőtérre menet, ezért nem találkoztunk” – magyarázkodott. Azt viszont később sem mondta meg nekem senki, miért nem próbáltak meg később sem megtalálni.

A programot viszont menetrendszerűen lebonyolították: csak éppen morcosan, miként magyar újságíróval mindaddig soha nem tették. Hagy érezze a kedves vendég is, mennyire haragszik a hivatalos Berlin, a „Haupstadt”, amiért megnyitottuk a nyugati határt. Miközben soha annyi „NDK-magánmosolyt” nem kaptam, mint ezekben a napokban, sem az Unter den Lindenen, sem vidéken, amikor kiderült, magyar vagyok…

Mindennek a részleteit egyébként Lakatos is megírta nagyköveti szolgálata után „Kitépett lapok egy naplóból” címmel, 1991-ben megjelent könyvében.

Gondoljon róla mindenki, amit akar: de „Apó” telefonszáma és a címe akkor is benne volt, és ma is szerepel a budapesti telefonkönyvben…