Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Életünk hordozza halálunkat is

Életünk hordozza halálunkat is
Kulcsár László

Mondjuk ki őszintén és egyenesen: az élet kikerülhetetlen pillanata a halál. Bárkit, bármikor, bárhol utolérhet, legföljebb akkor számítható ki abszolút bizonyossággal, hogy mikor érkezik el az a pillanat, ami után már nincs következő, amikor a vég felé közelítő szerettünk, barátunk, ismerősünk – az ember! – életereje teljesen elfogy. Amikor a lélek pislákoló kanóca örökre ellobban, mert nincs az az orvos, műszer, gyógyszer, ápolás és vigasztalás, aki és ami sikerrel szembeszállhatna a sorssal.

A képen: Gustav Klimt "Halál és élet" (1910)

„Neki már jó” – szokták mondani az ideát maradottak arról, aki átlépte az élet–halál küszöbét. Ő már nem szenved, nem gyászol, nem emészti a fájdalom és a gond, hogy mi lesz azzal, azokkal, akit és akiket itt hagyott. Aki végleg elment, az nem élheti meg a halálát, hogy gondolkodjék, elmélkedjék róla. Az elmúláshoz vezető hosszabb-rövidebb időszak – ha megadatik neki, hogy ébren s éberen, tiszta elmével ám óráról órára lankadó erővel haladjon a minden élőlény számára kijelölt egyirányú úton – azonban még a legintelligensebb és legreálisabban gondolkodó ember számára is elképesztő gyötrelem. Nagyon gyakran, az esetek többségében testi-fizikai gyötrelem, már-már elviselhetetlen fájdalom, vagy pusztán lelki, ami talán még elviselhetetlenebb a gyötrődés miatt, miközben a búcsúzó számba veszi életét s rádöbben, mennyi adósságot cipel(t) tudata-lelke láthatatlan puttonyában akár fél életen át.

Amikor fölrémlik neki, hogy nem csókolt kezet még egyszer s utoljára haldokló anyjának, apjának, amikor bevillan neki, hogy nem simította meg kedvese, szerelme arcát és nem csókolta meg a homlokát, amikor igazságtalanul megbántotta és nem kért bocsánatot attól, akinek talán akaratlanul a lelkébe gázolt vagy éppen elárulta. Amikor eszébe jut, hogy mennyi jó tanácsot s életbölcsességet nem sikerült elmondania a gyerekeinek, mert eliramlott mellette az élet számtalan irányba robogó vonata, akkor elviselhetetlenné válik a fájdalom, amihez képest a testi kínok elenyészők…

Mindez csak felszín, puszta felvetés ahhoz a tömény tudnivalóhoz mérten, ami Zana Ágnes (Rusznák Gábor felvétele) most megjelent „Mit mondjak, hogyan mondjam?” című, korántsem könnyű, ám az emberi léthez szervesen kapcsolódó munkájában összegyűjtetett. A jobb megértéshez ide kívánkozik a mintegy 200 oldalas kötet alcíme: „Gondolatok az életről és az élet végéről”. És a szerzői ajánlás: „Ezt a könyvet ajánlom mindazoknak, akiket az élet keményen próbára tesz a veszteségek átélésével és a súlyos, életet veszélyeztető betegség terhével”. Zana Ágnes antropológus, a pszichológia tudományának doktora, családterapeuta olyan témakört vállalt föl példás logikával és okító szeretettel tagolt, példákkal, irodalmi idézetekkel is illusztrált könyvével, amelynek ismerete érintettnek (valójában minden embernek!), családtagnak, orvosnak, ápolónak – az elmúlást, a halált sokféleképpen megélő, értékelő társadalomnak – egyaránt kötelező.

Ezt a könyvet valamiképpen be kell(ene) illeszteni már az alapfokú oktatásba is, mert gyermek és felnőtt kikerülhetetlenül találkozik, szembesül az élet ilyen vagy olyan formájú, minőségű elmúltával. Bár legtöbb esetben embertelenül nehéz, de tudnia kell mindenkinek, hogyan viselkedjék, mit tegyen, miképpen lehet együttérző és okos, szükség szerint bölcs és belátó és beletörődő, vigasztaló és vigasztalható, életet igenlő – még a halál pillanatában is.

Zana Ágnes úttörő munkáját a Kossuth Kiadó gondozta; nem hiányozhat a könyvespolcunkról, élni (is) tanító olvasmány.