Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: ldőjósok a hadszíntereken

Az újságíró archívumából: ldőjósok a hadszíntereken
Kulcsár László

A rendszerváltás előestéjén, 1988 szeptemberében jelent meg a magát demokratikus és független hetilapként jegyző „Reform" hírmagazin, amelyre legföljebb csak azok emlékeznek, akik abban az időben már olvasók voltak, és persze az (ugyancsak őszbe csavarodó üstökű) újságírók. Még akkor is így van, ha a Reform egy idő után már képtelen volt lépést tartani a fölgyorsult hírszolgáltatással és a nyomtatott (meg az elektronikus) sajtóban kialakult kíméletlen versennyel, és tíz év után megszűnt. Az eredeti Reform elhalt, hogy aztán a 2000-es évek első felében újraéledjen, majd két esztendő múltán végleg elhaljon. Az eredeti, tehát a Tőke Péter kollégánk által főszerkesztett Reformba szívesen írtak mindenekelőtt a budapesti kollégák, miként előtte évtizedekig a legendás emlékezetű Pálffy József által jegyzett „Magyarország"-ba is. (A nyitó képen: 1943. január-februárban Sztálingrádnál – Tél tábornok közreműködésével – megsemmisült az 6. német hadsereg.)

Íróasztalom egyik fiókjában bukkantam rá a Reform számára írt számos dolgozatom közül kettőre, amely a hetilap 1995. november 3-i (VIII. évf., 33.) számában foglalt el egy kolumnát. Az egyik a háborús hadvezetés névtelen segítőiről, a meteorológusokról szól, a másik ugyancsak egy háborús epizód. Olvassák őket érdeklődéssel!  

A harcterek levelibékái

Franciák és angolok is Törökország segítségére siettek az oroszok ellenében a múlt század közepén lezajlott krími háborúban. A francia flotta egyik hajója 1854. november 14-én még sem a csatában veszett el. Az időjárás áldozata lett. Aznap ugyanis különösen erős vihar tombolt a Fekete-tengeren. A francia hadügyminiszter kora egyik legnevesebb fizikusától tudta meg: egyáltalán nem kellett volna elvesznie a hajónak és legénységének, ha a tábornokok kikérik a tudósok véleményét, akik képesek előre jelezni az időjárás változásait. Főként akkor sikeresek, ha nemzetközileg összefognak. A krími háború ekként vonult a meteorológia történelmébe.

Miként egykoron a csillagjósokat faggatták királyok s hadvezérek az előttük álló csata kimeneteléről, meg arról, hogy mikor célszerű hadba bocsátkozni az ellenséggel, akként már sok évtized óta a meteorológusok töltik be a jós szerepét. Az okos parancsnokok kétféle – a hírszerző/felderítő és az időjárás-előrejelző – jelentésére hagyatkozva hozza meg döntését: „Támadás 6,25-kor!" – A szárazföldi csapatoknak és haditengerészetnek általában elégséges, ha a saját elemükre vonatkozó meteorológiai adatokkal rendelkeznek, a légierőnek viszont pontos kiegészítő információkra van szükségük a felhőzetről, a szél irányáról és erősségéről a magasban és a látótávolságról.

Hitler parancsára a Wehrmachtnak már 1940 márciusában be kellett volna vonulnia Hollandiába. A megszállási hadművelet feltételéül szabták meg a berlini stratégák a tartósan magas nyomású, párás, ködös légkört. Dr. Diesing, a birodalmi időjárásjelző szolgálat főmeteorológusa meglehetősen nehezen tudta meggyőzni a „führert": márciusban ne számítson ilyen időre a Németalföldön, halassza el inkább a kis ország lerohanását. Így is lett, a német május 10-én szállták meg Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot. Aznap és még egy ideig a tábornokok kívánsága szerinti volt az idő. Hitler aranyórával jutalmazta meg a német „főbéka" igyekezetét.

Elszámították magukat nem csupán a német hadvezetők, hanem a politikusok is, amikor a viszonylag zavartalan nyári-őszi előrenyomulás után 1941 decemberében Moszkva alá érkeztek. A szokatlanul nagy hideg, a szovjetek összpontosított ellentámadása, a kemény télnek megfelelő felszerelés hiánya miatt a németek elszenvedték első nagy vereségüket, amelyet csak fokozott egy évvel később a százezrek életét követelő sztálingrádi vereség. Mindez csak azért, mert a nagyképű és elbizakodott politikai és katonai vezetők figyelmen kívül hagyták a meteorológusok előrejelzéseit, napról napra drámaibb figyelmeztetéseit.

Sokáig halogatták a szövetségesek a nyugati front megnyitását, a  normadiai partraszállást – az időjárási szakemberek legkedvezőbb jelzéseire várván. A brit és amerikai légierő legjobb meteorológusainak vállán nyugodott a felelősség: sikerülni fog-e az invázió, vagy sem. Franciaországnak a Csatorna menti térségében ugyanis legalább öt napon át a stratégák által meghatározott időjárási körülményeknek kellett uralkodnia. Azaz: gyenge talaj menti szélnek, hogy ne korbácsolódjanak föl az óceán hullámai; legalább öt kilométeres látótávolságnak; mintegy 800 méteres felhővastagságnak a csapategységek és hadfelszerelés biztonságos légi szállítására; felhőtlen, holdvilágos éjszakákra, hogy jól tájékozódhassanak a bombázók.

A szövetséges meteorológusok szerint ilyen időjárási körülmények általában június első felében szoktak adódni. A partraszállás megtervezői tehát erre összpontosítottak. Az előrejelzést segítő repülőgépes mérések eredményeit összesítve jelentette az angol–amerikai katonai meteorológuscsoport vezetője 1944. június 5-én: másnap kezdődhet minden idők legnagyobb hadművelete. Az Overlord fedőnevű operációban a többi között mintegy 7000 hajó, 14 600 bombázó és vadászrepülőgép, 86 hadosztálynyi katona vett részt, hogy elkezdje a Wehrmacht visszaszorító felmorzsolását, és majdan Németország szívében találkozzék a keletről előrenyomuló Vörös Hadsereggel. – Eisenhower tábornok, a szövetségesek főparancsnoka levélben köszönte meg a meteorológusok kiváló munkáját.

Bár a németek – hírszerzői és felderítőforrásokból – jó ideje sejtették: közel az angolszászok ellentámadása, egyrészt nem tudták megállapítani, hogy hol kerül rá sor: a Balkánon, Norvégiában vagy Franciaországban. Másrészt az ő meteorológusaik nem találták meg azt a kedvező időjárási ablakot, amelyet a nyugatiaknak viszont sikerült kiszámítaniuk. A németek az inváziót lehetetlenné tevő, heves viharokat jósoltak június második hetére, a tiszteket szabadságra engedték, a csapatok másutt gyakorlatoztak. Az európai népek sorsát is eldöntő szövetséges meteorológiai jelentést készítők helyzeti előnye volt, hogy ők az egész atlanti térséget figyelhették és elemezhették, a németek viszont csupán a szárazföldi adatokra támaszkodhattak.

Bennünket is érintő meteorológiai előrejelzést figyelmen kívül hagyva nyitottak utat a németek a Duna magyarországi vonaláig előre törő  szovjetek előtt 1944 decemberében. A délkeleti frontszakaszért felelős időjárás-előrejelzők idejében jelentették a melegfront érkeztét, a talaj felső rétegének kiolvadását, a tartós esőt a parancsnokoknak. Ilyen körülmények között a páncélosok is beleragadnak a sárba – figyelmeztették a berlini főparancsnokság tábornokait, akik ennek ellenére elrendelték a német előretörést Budapest irányába. El is veszett csaknem az egész hadfelszerelés.

Berlin megpróbálta felelősségre vonni a meteorológusokat, akik csak az utolsó pillanatban tudták bebizonyítani a maguk igazát, és azt, hogy rosszul továbbították jelzéseiket a döntéshozóknak.            

Aranyteher hullámsírban

Javában dúlt a második világháború, amikor 1944. június 23-án amerikai rádiófelderítők német és japán tengeralattjárók üzenetváltására figyeltek föl az éterben, az Atlanti-óceán kellős közepén, mintegy 2000 kilométerre a Zöld-foki-szigetektől. A rádiós üzenetváltás helyét bemérvén, egy amerikai Avenger bombázó halálos sebet ejtett a japán tengeralattjárón. Az I-52 jelű "szivar" – 109 emberrel a fedélzetén – percek alatt elsüllyedt. A tengeralattjáró minden utasa odaveszett. A német hajó megmenekült.

Most, hogy sorra megnyílnak a szupertitkos háborús archívumok nemcsak a történelemkutatók, hanem a szerencsevadászok előtt is, bukkantak a japán tengeralattjáró nyomára. Paul R. Tidwell amerikai mélytenger-kutató, aki nem csupán saját szakállára, hanem megbízásból is dolgozik, szovjet-orosz csúcstechnológia, a Juzsmorgeologija kutatójhajó készülékeinek a segítségével bukkant rá az I-52-es roncsára. Ötezeregyszáz méter mélyen nyugszik az óceán sziklás fenekén.

Nem ez az egyetlen hajó és tengeralattjáró, amelynek utasai, matrózai, katonái a történelem és a politika szeszélye folytán örök álmát alusszák a világtengerek mélyén. A Tidwellék által felkutatott I-52-es a szállítmánya miatt vált különösen értékessé, izgalmassá. A második világháborúban a németeket a távol-keleti szövetségesük, a japánok is igyekeztek segíteni. Az 1944. június 23-án megsemmisített, tengeralattjáró két hónappal a torpedótámadás előtt futott ki a japáni Kure kikötőjéből. Pár napot időzött Szingapúrban, míg rakományát kiegészítették, majd az Indiai-óceánon át, Afrikát megkerülve szelte a vizet az Atlanti-óceánon, egyenlő távolságot tartva Dél- és Közép-Amerikától, Nyugat-Afrikától Európa felé. Két tonna aranyat, 288 tonna, stratégiailag fontos fémet (molibdént, wolframot, cinket), nyersgumit, kinint kellett volna eljuttatnia a németeknek. A megszállt Franciaország egyik kikötője, a haditengerészeti támaszpontként használt Lorient volt a végcél. – Az amerikai repülőgép rakétája akkor érte, amikor élelmiszert és üzemanyagot vételezett az eléje küldött német tengeralattjáróról.

A 110 méter hosszú japán tengeralattjáró felderítése és rakományának kiemelése mintegy ötmillió dollárba kerül. A fedélzetén pihenő arany legalább 25 millió dollárt ér. Arról nem szó a hír, hogy a hullámsírban pihenő matrózok és a németekhez tanulmányútra indult japán szakemberek megkapják-e a végső tisztességet.