Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Miért nem lett Napóleonból török pasa?

Az újságíró archívumából: Miért nem lett Napóleonból török pasa?
Flesch István

Aki a címben foglalt kérdést egyáltalán felteszi, minden bizonnyal nagyon elrugaszkodik a tudományos gondolkodástól, s legjobb indulattal is legfeljebb csak műkedvelőnek tekinthető, olyannak, aki igen egyszerűsített válaszokat vár történelmi kérdésekre. A műkedvelő esetünkben e sorok írója. Ő azonban annyit mégis felhozhat mentségére, hogy írásának van némi évfordulós jellege, tárgya pedig egy világtörténelmi jelentőségű fegyveres erőpróba az egyik legnagyobb európai hadvezér és az oszmánok között. A cím ezzel mindenképpen összefügg. (Napóleon katonái Akri várát ostromolják; kép: Pinterest)

Egy idealizált kép I. Napóleonról, a hadvezérről. (forrás: napoleon.org)

Ebben az évben (2015) volt ugyanis 215 éve annak, hogy a nagy Bonaparte Napóleon egy csatában először volt kénytelen visszavonulót fúvatni trombitásaival. A hadtudomány és a katonai taktika zseniális ifjú titánja az ütközetet egy 91 éves oszmán méltóság ellen vívta Palesztinában. A történteket és az előzményeket már csak ezért is érdemes felidézni, mert – habár nagyon eltérő módon és jelleggel, és szerfölöttt különböző minőségben is – napjainkban is váratlanul hódítók jelentek meg a Közel-Keleten. Nem sokkal messzebb, valamivel északabbra a történelmi helyszíntől, olyan időpontban, amidőn a világ azt hihette volna, hogy az ilyesfajta hódítások ideje már réges-régen lejárt. Az oszmán kormányzat a 18. századra felismerte, hogy az európai hatalmakkal szemben fájdalmas a lemaradása a haditechika és a hadvezetés területén.

Az oszmán haderő korszerűsítése céljából ezért katonai tanácsadókat hívtak Konstantinápolyba Franciaországból, régi szövetségesüktől. Közöttük a legismertebb Claude Alexandre de Bonneval volt, aki később oszmán nevén, Humbaraci Ahmed pasaként vált ismertté. A katonai tanácsadó állását azonban a Fényes Portán kis híján egy másik francia katonatisztnek adták. Az illetőt úgy hívták, hogy Bonaparte Napóleon. Zeynep Dramalı török írónő 2004-ben Történelmi fonákságok címmel megjelent könyvében beszámol arról, hogy Napóleon 1795-ben levelet írt a forradalmi kormánynak, s ebben azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy segítsen megszerezni neki a Fényes Portánál létesített állást. Bonaparte ezt az akkor igen vonzó helyet munkanélküliként akarta megpályázni. Bonapartét ugyanis a jakobinus diktatúra bukása, Maximilien Robespierre lefejzése (1794. július 28.) után bebörtönözték, „veszedelmes terroristának” minősítették, mivel a jakobinusvezér párthívének számított. Élete két hétig egy hajszálon függött, de váratlanul elengedték. Visszatért az olasz határon állomásozó hadserege törzsébe. 1795-ben Párizsba rendelték, s felajánlották neki egy gyalogosdandár parancsnokságát a lázongó Vendée-ban. Királypártiak ellen kellett volna harcba szállnia. Ezt nem vállalta, mert úgy vélte, hogy az ilyesmi nem sok dicsőséget hoz neki, ezért törölték a hadsereg állományából. Ekkor maradt rövid időre alkalmazás, munka nélkül.

A fiatal tábornok folyamodványában arra hivatkozott, hogy az oszmánoknál befogadott francia tanácsadók száma még mindig nem elégséges az eredményességhez. Ezért szükség lehet reá is. Ám a forradalmi kormány nem teljesítette kérését, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az akkori ingatag franciországi belpolitikai helyzetben nagy szüksége volt Napóleon ragyogó katonai tehetségére. A „sikertelen fényes portai pályázó” ily módon hazájában maradt, és miután ismét beléphetett a francia fegyveres erők állományába, katonai pályája a legragyogóbb csúcsokra emelkedett. „Az oszmán haderő azonban Napóleon életében később még döntő szerepet játszott” – írja Atilla Akgül török újságíró a Korzika híres szülötte és az oszmánok találkozásairól szóló írásában.

Napóleon a szó szoros értelmében mindent eldöntő szerepet vállalt 1795 októberének első napjaiban, amikor reá bízták a Tuileriákban ülésező Konvent védelmét. Húszezer emberrel lázadók vonultak fel a palota ellen, Napóleon hatezerrel védekezett. És persze tüzérséggel, amelyhez a legjobban értett. Nem riadt vissza attól, hogy az embertömeg ellen ágyútüzet vezényeljen. A felkelőket „specialitásával”, kartácstüzzel fogadta. A menekülő támadók holttestek százait hagyták a helyszínen. Másnap Napóleont altábornaggyá, pár nap múlva a belföldi hadsereg főparncsnokává nevezték ki. Huszonhat esztendős volt, de előzőleg, huszonnégy éves korában már dandártábornokká léptették elő touloni hősi helytállásáért, 1793-ban ugyanis más városokkal együtt Toulon is fellázadt a forradalmi kormány ellen. A királypártiak behívták az angolokat, s kiszolgáltatták nekik a francia hajóhad nagy részét. Bonaparte, az ifjú tüzértiszt a legalkalmasabb helyen állíttatta fel ágyúütegeit, s lövetni kezdte a kikötő és a part felett uralkodó földrajzi pontot. Később maga is részt vett az ostromlók győztes rohamában, s könnyebben több helyen meg is sebesült.

Egész pályája alatt ez volt egyetlen sebesülése. Az elfoglalt Éguiliette-erődből aztán megsemmisítő ágyútüzet zúdíttatott az angol flottára, amely így kénytelen volt távozni, miután Hood admirális felgyújtatta a zsákmányolt francia hajókat. Bonaparte felemelkedésében a nagy áttörés egy évvel később, 1796-ban követketkezett be. Káprázatos előmenetele alapján akkor már az itáliai hadjáratot vezethette. Fényes győzelmeket aratott a lodi, az arcolei és rivoli csatában. A sikeres hadjártot a campoformiói béke zárta le, amely francia kézre juttatta Lombardiát, a Rajna-balparti területeket és Belgiumot. Ezek a győzelmek egyengették Bonaparte útját a politikai hatalom felé is. A forradalmi kormány parancsára 1798-ban felkerekedett közel-keleti hadjáratára, amely a történelembe egyiptomi expedíció néven vonult be. Ő, aki nem sokkal korábban még katonai tanácsadóként kész lett volna korszerű szintre fejleszteni az oszmán seregeket, most expedíciójával maga vetett véget a békének Franciaország és az Oszmán Birodalom között.

E katonai vállalkozásának elsődleges célja az volt, hogy meghódítsa Egyiptomot, ahol a tényleges helyi hatalmat a mamelukok feudális rétege gyakorolta, valamint az összes többi oszmán területet is az Arab-félszigeten. A katonákkal és tisztekkel együtt az egyiptomi expedíció tagjai voltak kiemelkedő francia értelmiségiek, közöttük művészek, különféle tudományágak művelői, így történészek, közgazdászok, botanikusok és öntözőmérnökök. „Tanulmányútjuk” gyümölcseként született meg az egyiptológia tudománya. Kairó megszállása után ezeknek az értelmiségieknek a segítségével alapította meg Bonaparte a Művészetek és Tudományok Intézetét, amely leginkább egy akadémiához hasonlítható, s amely elkezdte feltárni a fáraók országának ősi kultúráját.

A mamelukok fő erői 1798. július 21-én este, a gízai piramisok közelében ütköztek meg Napóleon csapataival. Állítólag akkor mondta biztatásul: „Katonák, e piramisok csúcsáról negyven évszázad tekint le rátok“. De mint Fekete Sándor „Így élt Napóleon" című művében írja, e biztatásnál is nyomósabb volt a franciák katonai tapasztalata és fegyverzeti fölénye. A primitív helyi hadsereget ügyetlen parancsnokai a négyszögbe állított franciák ellen vezették, akik a rohamozó lovasokat egészen közel engedték magukhoz, és pusztító tűzzel halomra lőtték őket. Kétezer mameluk esett el, a franciák közül huszöt ember veszett oda. Bonaparte negyven ágyút zsákmányolt, és pár nappal később már Kairóban volt…

Nem sokkal ezután Horatio Nelson brit tengernagy a Nílus torkolatához közeli Abukiri-öbölben megtalálta és hajóágyúival ripityomra lövette az egész francia hadiflottát. A francia hódítót azonban nem rendítette meg ez a haditengerészeti kudarc, sőt katasztrófa. Ő a szárazföldi hadviselés nagymestere volt. Továbbra is lázasan tevékenykedett, francia mintára megszervezte a közigazgatást, s a „Korán nagy tisztelőjeként” részt vett a Mohamed próféta születésnapjának tiszteletére rendezett ünnepen. Ám szintén megünnepeltette a Francia Köztársaság kikiáltásának évfordulóját. Közben folytatódtak az erőszakos rekvirálások. A franciák kegyetlen megtorlásokat alkalmaztak lázadókkal szemben. A városparancsnok meggyilkolása után százával végeztek ki felkelőket. Bonaparte következő lépésként elindult Palesztina és Szíria meghódítására. Napóleon útközben sorra meghódított városokat, köztük Gázát és Jaffát. Jaffa sokáig hősiesen ellenállt, nem hódolt be az egész lakosság kirtásával fenyegető francia ultimátum után sem.

A franciák végül bevették a várost, ami után tömeges emberirtás és fosztogatás következett. Egy négyezer fős török csapat csak azután volt hajlandó letenni a fegyvert, hogy a francia főtisztek megígérték, az oszmánoknak nem esik bántódásuk, irányukban kegyelmet gyakorolnak. Napóleon azonban háromnapi „belső vívódás” után mégis agyonlövette a foglyokat. Arra hivatkozott, hogy nincs embere őriztetésükre, ezenfelül nem tudja őket sem itatni, sem etetni.. Ezután megakadt a francia hadsereg dicsőséges előrenyomulása. Akko (Akri) városánál a nagy francia hadvezér alulmardt az oszmánok kilencvenegy éves, tapasztalt várparancsnokával szemben. A tekintélyes aggastyán, Cezzar Ahmed pasa és vitézei keményen állták a franciák meg-megújuló támadásait. Ebben a tenger felől hatékonyan támogatták őket Sir William Sydney Smith angol tengernagy hadihajói. Részben úgy, hogy az angolok kézre kerítették a franciák tengeri úton szállított ostromágyúit, részben pedig azzal, hogy a pasának ágyúkat küldtek a szárazföldre haditengerész kezelőszemélyzettel. Emellett folyamatos ágyútűzzel akadályozták, hogy a franciák a tengerparti úton utánpótlást szállítsanak katonáiknak Akkóhoz. Őfelsége brit haditengerészetének Tigre és Theseus hadihajói irtózatos sortüzeikkel mértek csapásokat az ellenségre. Napóleon ostromágyúk hiányában is makacsul folytatta az erőd elleni rohamokat, de gyalogságát már csak kisebb kaliberű ágyúkkal tudta támogatni. Meghiúsultak a falak aláaknázása irányuló francia kísérletek is.

Egy idő után azonban a szárazföldön mégis érkeztek ostromágyúk, amelyek kárt is tettek a védművekben, ezzel újabb rohamra sarkallva a támadókat. Ekkor viszont Rodosz szigetéről oszmán török erősítés érkezett, s így ezt a rohamot is visszaverték. Napólen végül – háromezer emberének feláldozása és hatvnegy nap után az ostrom feladására kényszerült. Visszaindult Egyiptomba, majd a Földközi-tengeren járőröző brit hadihajókat elkerülve, hazatért Franciaországba. Pályáján ezután jutott legnagyobb dicsőségre. Ám török történésze szerint az akkói csata mégis fordulópont volt Napóleon életében, amit ő maga is elismert.

Egy hagyomány szerint ugyanis egyszer állítólag azt mondta, hogy ha az oszmán Cezzar Ahmed pasa fel nem tartóztatja Akkónál, meghódította volna az egész Keletet…

Az írás elsőként a Türkinfo portálon jelent meg.