Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Az orvos is lőtte a vízben vergődő, fuldokló hajótörötteket

Az újságíró archívumából: Az orvos is lőtte a vízben vergődő, fuldokló hajótörötteket
Kulcsár László

Nem kívánok kommentárt fűzni a következőkhöz; cikkem a 2. világháború számtalan borzalmas történésének az egyikét eleveníti föl örök tanulságul. Arról szól, amikor az ember megcsúfolta mindazt, amiért egykor embernek nevezték. (Megjelent a Reform hírmagazin 1995. évi 32. számában (október 27-én). 

Nyitó képünk: a német műszaki múzeum kieli tengeralattjáró-emlékhelyén látható U–995-ös víz felett 31,5, lemerülve 14 km/óra sebességet is elért, és egyszeri üzemanyag-feltöltés-sel 17 600 kilométert tudott megtenni, miközben akár 250 méterre merülve is biztonságos volt. Két dízelmotorjának ereje 2800 LE, két villanymotorjáé pedig 750 LE volt. Ebből a hajótípusból 688-at bocsátottak vízre a németek a háborús években. A Harmadik Birodalom 736 tengeralattjárót veszített a háborúban.

 

„A parancsnok is karabélyt kér. Még az orvos is, akit pedig hippokratészi esküje arra kötelezne, hogy minden embernek segítséget nyújtson, fegyvert ragad, és lövi a vízben vergődő hajótörötteket... Az U–852 a hullámokon sodródó roncsdarabok között köröz. A lövedékektől átlyuggatott mentőcsónakok pillanatok alatt megtelnek vízzel, s a holtakkal és súlyos sebesültekkel együtt elmerülnek..." (Részlet Paul Herbert Freyer: Halál a tengereken című dokumentumregényéből.)

Az U–852-es német tengeralattjáró vérengzésének helyszíne: Atlanti-óceán, Afrikától mintegy 300 mérföldnyire, az Egyenlítő magasságában. Időpont: 1944. március 13., 17 óra 50 perc. A torpedókkal elsüllyesztett hajó: a rakomány nélküli görög gőzös, a Peleusz volt. Heinz-Wilhelm Eck kapitány az 1940 nyarán kiadott 154. számú hadparancs („Tilos bárkit is kimenteni és felvenni. Az ellenséges hajó csónakjaival nem szabad törődni. Időjárási viszonyok és a parttól való távolság mellékes. Csak a saját hajó sorsa számít...") és az azt kiegészítő Laconia-parancs („Tilos az elsüllyesztett hajók személyzetének megmentését célzó bármiféle kísérletet végrehajtani, tehát vízből kimenteni és mentőcsónakba felvenni, részére élelmet és ivóvizet adni. A mentés ellentmond a hadvezetés részéről az ellenséges hajók és személyzet megsemmisítésére irányuló legelemibb követelményeknek...") szerint járt el.

Tengeralattjáró: a hadihajók egyik fajtája, amely huzamos idejű víz alatti tartózkodásra és mozgásra képes. Függőleges mozgása a merülési tartályok vízzel való megtöltése, ill. a víznek sűrített levegővel történő kiszorítása és a vízszintes kormánylapátok állítása útján valósul meg. A hagyományos tengeralattjárót a felszínen dízelmotor, a víz alatt akkumulátorokról táplált villanymotor hajtja. Néhány évtized óta már atommeghajtású tengeralattjárókat építenek. A történelem első tengeralattjáróját egyébként a holland Cornelis Drebbel (1572–1634) készítette, és sikeres merülést hajtott végre a Temze folyóban.

A hirhedt parancsnak nevet adó Laconia egy 20 ezer tonnás teher- és személyszállító gőzös volt, amely 1800 olasz hadifoglyot szállított Afrikából Anglia felé. A hajót az U–156 torpedózta meg, de Karl Döntiz admirális, a hitleri hadiflotta főparancsnoka nem engedte meg, hogy az U–156 és a környéken tartózkodó német hajók kimentsék az áldozatokat: Berlin fő szövetségesének, a szintén fasiszta Olaszországnak az állampolgárait.

A II. világháború talán legkíméletlenebb harci cselekményei a tengereken zajlottak. A német hadvezetés nem csupán akkor volt kegyetlen s kérlelhetetlen, amikor megpróbálta elvágni az angolszász szövetségesek kereskedelmi-utánpótlási útvonalait az Atlanti-óceánon, hanem minden bevetése, portyázása közben is, történjék az a világnak bármelyik tengerén. Már a háború első heteiben, 1939 szeptemberében a német tengeralattjárók 41 kereskedelmi és egy repülőgép-anyahajót süllyesztettek el. A szövetségesek felkészületlenségét, a német tengeralattjáró-kapitányok merészségét mi sem bizonyítja jobban, mint Günther Prien kapitány U-47-esének akciója: sikerült bejutnia a brit Orkney-szigetek által körülvett, megközelíthetetlennek tartott Scapa Flow-i öbölbe, és elpusztítani a Royal Oak sorhajót, 824 matrózzal a fedélzetén. A támadás jelképértékű volt: 1919 nyarán ebbe az öbölbe vezényelték a britek a vesztes németek kiszolgáltatott hajóit.

Torpedó: irányított, víz alatti robbanó harceszköz felszíni hajók és tengeralattjárók leküzdésére. A torpedó az osztrák–magyar haditengerészetben szolgált Luppis János magyar fregattkapitány találmánya. Az első, szivar alakú, sürítettle-vegő-hajtású, lőgyapot töltetű torpedókat Fiuméban készítették.

Az U–47-et és parancsnokát, Prien korvettkapitányt 1941. március 8-án az Atlanti-óceán északi térségében érte el a végzete: a Wolferine brit romboló vízi bombái pusztították el. Vakmerősége ellenére nem Prien volt a hitleri hadiflotta legsikeresebb tengeralattjáró-prancsnoka, hanem az U–35 és az U–147 kapitánya, Lothar von Arnauld de la Perière, aki már az I. világháborúban 194 hajót süllyesztett el, és ugyancsak 1941-ben érte a végzete: repülőgéppel lezuhant.

Az észak-németországi Kiel volt a náci-fasiszta haditengerészet, mindenekelőtt pedig a tengeralattjáró-flotta legfontosabb támaszpontja. Jórészt lerombolt létesítményeinek egy része ma múzeum. Az alattomos és kíméletlen tenger alatti küzdelemben elpusztult 28 ezer német katona emlékműve is. Ott látható a háborút túlélt egyetlen, klasszikus VII–C osztályú tengeralattjáró, az U–995. Bár kívülről lenyűgöző méretűnek tetszik (66,5 méter hosszú, 6,2 méter széles), belseje még az edzett gályarabok számára is pokol lehetett volna.

Az U-852-t 1944. május 3-án Szomália partjainál a brit légierő elpusztította, legénységének életben maradt tagjait a Luconia-ügyben bűnös parancsnokkal az élen, elfogták.

A hely legnagyobb részét ugyanis a dízel- és villanymotorok, az üzemanyag-, sűrítettlevegő- meg víztartályok, a fegyverzet, főként a torpedók foglalták el. Ami maradt, azon osztozott a 44–56 tagú legénység. Még az egyetlen, örökké foglalt és csak különleges szakértelemmel használható vécé egy részében is élelmiszer-konzerveket tároltak. A hosszú órákra lemerült hajóban örökös volt az önhibájukon kívül mosdatlan tengerészekből áradó bűz, amely keveredett a nyersolaj meg a szagtalanításra használt kölni szagával. Mivel a felszín alatt szinte kivédhetetlen a tengervíz és az áramlatok okozta gyomorkavaró mozgás, sokan bádogdobozzal a nyakukban teljesítettek szolgálatot, mert valahogy meg kellett szabadulniuk háborgó gyomruk tartalmától. Az örökös bezártság, a tudat, hogy bármikor halálukat lelhetik az acélkoporsóban, súlyos lelki megpróbáltatást, maradandó idegrendszeri elváltozással járó „bádogbetegséget" okozott. Az ellenséges repülőgépek, hajók által fölfedezett tengeralattjáró legénysége számára a megsemmisülést jelentette, ha a hajó nem volt képes fél perc alatt alámerülni és teljes sebességgel tovább úszni.

A német U-flotta elképesztő veszteségei és ezáltal jelentőségének rohamos csökkenése a szövetségesek felderítő technikájának, mindenekelőtt a radarnak a tökéletesedésével kezdődtek. Mindez persze nem akadályozta meg a győzteseket, hogy nemzetközi törvényszék elé állítsák nem csupán a Laconia-parancs megfogalmazóit, de a Peleusz görög polgári hajó elpusztítóit is. Az U–852 kapitányát, Ecket, Weisspfennig hajóorvost és Hoffmann másodőrtisztet kivégezték, Lenz főtechnikust és Schwender tizedest hosszú börtönbüntetésre ítélték. – Csakhogy nem az U–852-es volt egyetlen a „lovagisanak" nyilvánított Dönitz-fiúk szolgálati helye...