Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Mesterötös: Second Life, avagy kétéletem

Mesterötös: Second Life, avagy kétéletem Mesterötös: Second Life, avagy kétéletem
Horváth Kálmán

Először hétéves koromban, az Operaház kistestvérébe, az Erkelbe vittek az ősök. A János vitézt játszották, Sárdy Jánossal a címszerepben. Az emberek többsége, a felnőtt korba lépvén, többnyire nagy élményként emlékszik az elsőre, lehet az csók, focimeccs vagy színházi előadás, csakhogy én a kisebbséghez tartozom. (Képek: Takács Attila.)

Akkor rendesen kellett felöltöznöm, mosakodnom már délután, pedig csak este szoktam, az utazás sokáig tartott, a 4-es metró még nem közlekedett, és maga az előadás sem tetszett. Én nem tudtam énekelni, nincs hallásom, mentegettem magam, pedig már kamaszkorom kezdetén felkaptam a fejem az ablakunk előtt kopogó női cipőktől, de énekelni tényleg nem tudtam, ezért azokra irigykedtem, akik tudtak, és akiket irigylünk, azokat ritkán szeretjük.

Előadás közben talán szunyókáltam is a helyemen, pedig a huszárok suhogtatták a kardjaikat, a székek kényelmesek voltak, mégis örültem, hogy a záró tapsot követően hazajöhettem.

Azóta sok színházban megfordultam, lánykérőbe is oda jártam, de soha nem éreztem késztetést felmenni a színpadra, nekem a deszkák inkább korhadtak voltak mintsem világot jelentők, ráadásul Orbán Viktorhoz hasonlóan én is tisztában voltam a korlátaimmal. Miniszterelnökünk, egy azóta közismerté vált videóban ismerte be, hogy képességek hiányában nem lett profi focista, kis skizofrénia volt benne, ennek köszönhetően kívülről látta magát a labdával, és kettőjük barátságát nem akarta munkakapcsolattá tenni.

Én pedig képtelen voltam hitelesen alakoskodni, az iskolai leckékből sorokat megtanulni, ezért nem akartam a szövegkönyv oldalait sem bemagolni.

Ilyen messzire ritkán merészkedem, a múltat csak okkal emlegetem, de most kivételt kell tennem, mert egy színházi előadás közreműködőiben megláttam minden tőlem idegent. Általában a hozzám hasonlókat szeretem, velük barátkozom, de a Second Life, avagy két életem (szabad értelmezésben: újra hasznosítható élet) alkotóit, szereplőit, a távolból is közel éreztem magamhoz.

Sokan nem tudják, hogy a zenés játékot, lélektani drámát, groteszk színművet (műfaj tetszés, és hangulat szerint) Budapesten, a Hatszín Teátrumban játsszák, a hatodik kerületi Jókai utcában. Fontos a helyszín, ez a főváros egyik legszínesebb negyede, arab kávézók, török büfék, olasz fagylaltozók, zsidó éttermek simulnak egymáshoz, a járdákon japán, afrikai, amerikai turisták közlekednek, a világ népessége itt talál egymásra, errefelé ritkán jön véletlenül az ember, és ritkán távozik, a „na itt is voltam” érzésével. Szóval érdekes a háttér, de ennél is figyelemre méltóbbak a szereplők.

A Second Life öt színész önéletrajza. Jobb helyeken jutalomjátéknak hívják ezt, a társulat vezetése keres egy darabot, többnyire testhez állót, ebben a kiválasztott művész azt csinálhatja, amihez a legjobban ért, énekelhet, nevettethet, elszomoríthatja a nézőteret, és élete végéig mondhatja, hogy valamikor abban a megtiszteltetésben részesült, hogy színháza a kedvéért fizetett jogdíjat, kellékest, jegyszedőt, és minden más részvevőt.

Nos, a Second Life nem ilyen jutalomjáték. A forgatókönyv alapját Benedek Albert és Dömötör András írta, de abban a darabban az alap olyan, mint a rántás a tejfeles tökfőzelékben. A Second Life öt ember vallomása, kitárulkozása: én Járó Zsuzsa, én Kovács Patricia, én Mészáros Máté, én Ötvös András, én Schruff Milán – ez vagyok. Nem mások mondanak véleményt, kritikát, a színpadon mindenki a saját bőrébe bújik, magáról beszél, a saját nevét használva. Csak az érthetőség kedvéért: olyan ez, mintha a parlamentben a képviselők magukhoz ragadnák a mikrofont, és sorban egymás után elmondanák, hogy én X. Y. már kisiskolásként csaltam a Fekete Péterben, én S. Z. már suhancként utáltam a cigányokat, mindet pofán verném, ha tehetném, én G. K. nem születtem úriasszonynak, de mindig annak mondtam magamat, válogatás nélkül kúrtam, ha abból előnyöm származott, de bármit tettem is, nem rosszindulatból, csak számításból, mert ebben a csúnya világban a kevéske hozott értékből, a politikában lehet a legjobban megélni.

A Second Life maga a meglepetés, a máskor képmutató színpadot megtölti őszinteséggel, ahogy télapó a puttonyba, apró titkokat dugdos a néző fülébe, beszél a mindent eldöntő pillanatokról, arról hogy mitől lett a papnak, cukrásznak készülő emberkéből színész, színészből feleség, feleségből választási plakátarc. Ez a pillanat mindenkihez megérkezik, ilyenkor mindenki dönthet a sorsáról, arról, hogy megalkuszik vagy megpróbál valaki: sportoló, politikus, színész, olykor csak ember lenni.

Erről beszélnek az előadás részvevői, nem is lehet őket a hagyományos jó, rossz, elfogadható, vagy zseniális jelzővel illetni. Amit csinálnak, az tiszteletreméltó, mellettük nem lehet szunyókálni, ezért a tapssal együtt a tiszteletet is megérdemlik. Színházakban ritka az ilyen fizetőeszköz, értékesebb, erősebb a nemzet forintjánál is, ráadásul, vacakra nem váltható…

Second Life, avagy kétéletem. Írók: Benedek Albert, Deés Enikő, Kálmán Eszter, Dömötör András. Szereplők: Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Ötvös András, Schruff Milán. Látvány: Molnár Anna. Világítás: Szondi György. Dramaturg, a rendező munkatársa: Deés Enikő. Rendező: Dömötör András. Producer: Orlai Tibor.