Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Úszás közben az Úristennel

Úszás közben az Úristennel
Balassa Tamás

Beer Miklós váci püspök mindig azt keresi, mit tenne a helyében Jézus, és az evangélium szilárd válaszai mellett Ferenc pápa példája segíti igaznak maradni. Rendíthetetlenek, akkor is kiállnak az elesettek, a menekültek mellett, ha százezrek üvöltik, pörölve-szitkozódva velük, az ellenkezőjét. Az egyház, mondja, túl közel került az államhoz, és a kereszténység védelmét, amint a hajléktalanságot sem lehet törvénnyel regulázni. Hetvenöt évesen szeretne kicsit szabad lenni, mert ma csak a reggeli úszáskor van szabadideje. Akkor rendezi ügyeit az Úrral.

– Kevés szabadidejében – nyilatkozta régebben – az egyetlen önző programja a reggeli úszás. Tudja tartani?

– Ehhez ragaszkodom.

– Sok kerékpárt láttunk a bejárati árkád alatt, közte van a püspöki kétkerekű is?

– Igen. Ennél gyorsabban nem tudok eljutni sehová a városban. Arra, hogy biciklizni elmenjek, évente néhányszor van egy-két órám.

– Egyszer búcsúajándékul biciklit kapott a régi rozoga helyett a hívektől. Nemrég születésnapja volt. Hogyan ünnepel egy püspök?

– Megható ünnepséggel köszöntöttek. Sejtettem, hogy gondolnak rám, de arra nem számítottam, hogy ekkora szeretet vesz körül. Énekkel fogadott a házam népe, a munkatársaim, de a csúcs az volt, amikor a székesegyház előtti téren megrendezték a katolikus iskoláink közös évzáróját, véletlenül ezen a napon. Ezerkétszáz gyerek csinált egy flashmobot, néptáncolt, énekelt. Meghatódtam. Másnap pedig Zebegényben a családom is megköszöntött, összejöttek az unokatestvérek a nagymama házában, unokákkal, dédunokákkal. Az is nagy erőt adott

– Tortát is kapott, sok gyertyával?

– Tortát is kaptam, igen. Különösebben nem rajongok az édességért, cserkészpedagógiai alapelvvel azt szoktam mondani, hogy a sorrendet be kell tartani: először a kolbász, a végén a sütemény.

– Minden a papi hivatás felé indította, 23 évesen szentelték fel. Visszatekintve: miért volt érdemes szolgálni?

– Van egy bibliai mondat – talán senki nem érti félre –, amikor Jézus azt mondja az apostolainak: „Ti, akik elhagytatok mindent és követtetek engem, százannyit kaptok.” Öreg papként mondhatom, elkényeztetett az Úristen, annyi, de annyi szép emléket őrzök a lelkemben. Csak hogy egyet mondjak: egykori pilismaróti tanítványaim meghívtak egy kis tábortüzes estére. Akiket kisgyermekként láttam először, még cserkészkedtem is a legtöbbjükkel, már mind komoly beosztású felnőttek, és együtt énekeltünk a gyerekeikkel. Összeszorult a szívem az örömtől. Csak egy pedagógus érti igazán, mit jelent visszakapni sok-sok szeretetben, amit a diákjainknak adtunk egykor.

– A püspököknek 75 évesen be kell nyújtaniuk a lemondásukat. Ez igazságos?

– Attól függetlenül, hogy jól érzem magam a bőrömben, ezt én normálisnak tartom. Addig kell átadni a szolgálatot, ameddig tudjuk, mit adunk át.

– Azért – amint olvashattuk – picit elgondolkodott, hogy plébánosként folytathatná.

– Az embernek vannak ilyen gyerekes gondolatai, de átgondoltam: nem lenne jó, mert mintegy beosztottként óhatatlanul beleszólnék az utódom döntéseibe. A másik egy önzőbb szempont: szeretnék kicsit szabad lenni, hogy az időmmel én tudjak gazdálkodni. Nem tudom, milyen lesz nyugdíjasnak lenni, de talán többet tudok olvasni, barátokkal találkozni vagy túrázni – bár öregember inkább mondja azt, hogy erdei séta.

– Mikor járt utoljára a Börzsönyben, aminek a szerelmese?

– A legutóbbi erőpróbám pünkösdvasárnap volt. Gondoltam, megmutatom, mire vagyok még képes, és a jó melegben fölszaladtam a Naszályra.

– Nem csak a túrázásban eltökélt. Ismerni arról, hogy bátran nyilatkozik közügyekben, még olyankor is, amikor a püspöki konferencia nem, vagy amikor lehet tudni – ilyen volt a menekültek befogadásáról mondott véleménye –, hogy újfent megtalálják, legyünk finomak, bárdolatlan kritikusai. Megbánt bármit a szókimondásból?

– Soha nem okvetetlenkedem, nem akarok okostojás lenni, de ha megkérdezik a véleményemet, akkor mindig elmondom, amit őszintén igaznak tartok. Nem bántam meg, hogy elvállaltam ezeket a szerepléseket, annak ellenére, hogy nagyon sok...

– ...bántást kapott.

– Nagyon fájó bántásokat.

– „Ferenc pápa majma” – írták. Amint a pápa is volt már „demens vénember vagy gazember” Bayer Zsolt szerint. Kereszténynek mondott emberek szidalmai. Lehet rájuk haragudni?

– Harag nincs bennem, csak szomorúság, hogy ennyire nem értjük egymást. Az élet sokkal bonyolultabb, mint hogy egysíkúan lehetne megközelíteni. Filozófiát tanítottam majd negyed évszázadig az esztergomi főiskolán, és sokszor említettem a platóni piramist, miszerint több oldalról lehet felmenni a hegyre. Egy a csúcs, de sokféle út vezet oda. A felnőttgondolkozás nagy felismerése, hogy tudjuk tisztelni a másik látásmódját. Nagy élményem 500 évvel Luther után, hogy már meghallgatjuk egymást a protestáns testvérekkel. Fájó visszagondolni, honnan indultunk, krisztushívő emberekként máglyára küldtük egymást, ami borzasztó. De ma eljutottunk oda, hogy próbálunk tanulni egymástól, tiszteljük a másik útját, és ez minden vonatkozásban járható út. A politikusokat, mondjuk, még nagyon nehezen értem…

– ...vagyunk ezzel így néhányan…

– ...de még róluk is naiv módon el tudom képzelni, hogy egyszer megpróbálják meghallgatni egymást. Ennek a más vallási kultúrákra is vonatkoznia kell. A legnagyobb tragédia, amikor kimondjuk, hogy „velük úgysem lehet”. Van egy nagyszerű papunk, egykori esztergomi tanítványom, aki cigányokkal foglalkozik. Gyakran említi: ha valaki tud sérelmeket mondani, hogy hányszor csapták be és csináltak hülyét belőle, akkor ő tud. De elérte nagy türelemmel, hogy ma már nem csapják be, hanem tisztelik. Azt szokta mondani, hogy „az én cigányaim már versenyeznek, melyiknek szebb a veteményeskertje”. Így kellene gondolkodnunk. Minden ember Isten teremtménye, nem félni kellene a másik kultúrától, hanem érteni, a keleti emberét például. Múltkor kaptam egy power pointot, amiben a dalai lámától kérdezték, melyik a legjobb vallás, gondolván, azt mondja majd, a buddhizmus. De a láma azt mondta: „Az a legjobb vallás, amelyik közelebb segít Istenhez”. És honnan tudjuk, közelebb vagyunk-e Istenhez?, kérdezték. „Onnan – válaszolt a láma –, hogy jobb emberek vagyunk egymással.” Nagy bölcsesség, kár, hogy nem mi mondtuk. 

– Négy éve körlevelet írt a cigánypasztorációról. Ez a lelki gondozás még nem ért el átütő sikert, sem a cigányok elfogadásában, sem a tenni akarásukban. Korábban beszélt Somos atya kaposfői tanodájáról is...

– Róla beszéltem az imént. És nem vagyok türelmetlen, annak ellenére, hogy még messze a megoldás. Sok türelem és őszinte beszéd kell, és amit Somos Laci barátom szokott mondani: mielőtt ítéletet mondunk róluk, jó lenne közéjük menni. Nekem Pilismaróton, Dömösön megadatott ez, több mint húsz évig. Engem is sokszor becsaptak, de azt a kedves őszinteséget is megtapasztaltam, amivel körülvettek. Most, a futball-világbajnokság idején elgondolkozom, hogyha csak a tizedét szánnánk az időnkből a cigányainkra, mint amennyit a meccsekre szánunk, már jó lenne. Vagy ha annak a pénznek csak a töredékéről lemondanánk, amit a jóléti társadalmunk luxusából megengedünk magunknak, azzal is sokat tehetnénk értük. Nekik segíteni kell, hogy tényleg olyan munkát és oktatást találjanak, amivel el tudják tartani a családjukat és leküzdhetik a hátrányukat. Nem várhatjuk, hogy a saját erejükből ezt a lépést meg tudják tenni. Egy normális szülő a gyerekét felemeli, úgy teszi föl a lépcsőre, ezt kellene nekünk is tudatosítani. A templomba járó embereknek is, mert először egyházon belül kellene ezt a szemléletet megerősítenünk.

– Mennyire nehéz elérni, hogy a hívők ne csak templomba járjanak, hanem mély élményekkel jobbá is váljanak?

– A templomi szertartás önmagában nem elég, az egy töltekezési alkalom, de amikor kijövünk a templomból, akkor észrevesszük-e egymást? Emlékszem, már a tizenöt éves püspöki szolgálatom elején mondtam a papoknak: szép dolog, ha nem ázik be a templom, de hol van a pingpongasztal? Érezzük az összetartozást, de a templomon kívül is törődjünk egymással! Örülök a nyári táboroknak, egyházközségi napoknak, ahol az emberek egy bogrács mellett békében, nyugalomban beszélgetnek egymással. Hála Istennek azt látom, van igény az emberekben, családok összekapaszkodnak, együtt mennek nyaralni, a karitász szolgálat is ezt mutatja, észreveszik az emberek, mennyi jót tudnak tenni önként. Sok remek ötlet van, kezdve a szemétgyűjtéssel, amivel tisztább lesz az országunk, a Duna-part. Régi cserkészélményeim jutnak eszembe, amikor mindig vittünk a Pilisbe néhány nejlonzsákot. Olyan jóleső érzés egy forrást kitisztítani.

– A szegények, elesettek támogatása Ferenc pápának – akit rokonléleknek tart – is szívügye, és gyökereit tekintve a kereszténységnek is. Mit gondol a hajléktalansággal összefüggő alkotmányozásról?

– Kevés. A hajléktalanságot nem lehet rendeletileg megoldani. Először azon kellett volna gondolkodni, ki mit tehet értük, közösség, intézmény, szervezet, egyház. Közben veszélyes dolog ez, mert ha eltűnnek a hajléktalanok az utcáról, akkor megkísérthet az a gondolat, hogy már nincs is semmi baj, nincs is semmi tennivalónk. Össztársadalmi feladat volna észrevenni, hol törik meg egy emberi sors. Ahogy a cigányság esetében, itt sem lehet számon kérni: miért nem kel föl? Azért, mert már nem tud. Amikor körbejárt az országban a padon fekvő hajléktalan Jézus-szobor, Rómában láttam legutóbb, akkor szembesülhettünk a kérdéssel: én tehetek róla, hogy egészséges vagyok, normális családom van, és hogy ide születtem? Én mit teszek értük? Az állami törvény olyan, mint egy műszer durva beállítása, ahol nekünk kell elvégezni a finomhangolást, és soha egy törvény sem tilthatja meg, hogy mi önként segítsünk. Legyen legalább egy emberünk! Néhány éve elindítottam egy programot: karolj föl egy családot! Nem lesz látványosan jobb a világ, de talán mégiscsak jobb lesz.

– Évszázadok óta meglévő ellentéteket élezett ki végletesen a politika, a migrációs és menekülthullám, beszélő viszonyban sincs az ország két fele. Szokta említeni az evangéliumot, ami nélkülözőről beszél, és hogy nincs a lábjegyzetben, hogy kivéve a muszlimokat, hiszen mindenki Isten gyermeke. Mintha távolodnánk ettől.

– Van bennem egy nagy aggodalom. Ez az egymásnak feszülés a történelemben mindig is ott volt, minden háború mögött ott van. Az első világháború évfordulóján hallgatom reggelente az Így harcolt a magyar katona című műsort, és ott van az emberben a kérdés: miért harcolt ez a szerencsétlen magyar baka? Tanulhatnánk végre a történelemből, hogy ne legyen ez a zsigeri ellentét az idegen ellen, a másik ellen, az ismeretlen ellen! Meg hát óvatosan mondom ki, mert félek, hogy megbántok valakit, de egy alapvető önzés is ott van a háttérben: engem hagyjanak békén, én jól vagyok, mi közöm hozzá? Egy hívő embernek nagy segítséget adhatna az a gondolat, hogy a Teremtő Isten ilyen sokszínűnek teremtette a világot és az emberi társadalmat. Idekészített mindent: tessék, ez a tiétek, de mindnyájatoké, jó lenne, ha testvérként elosztanátok! Ez az emberré válás feladata. A magyar nyelv az emberség szóval olyan szépen elmondja, hogy attól vagyunk emberek, hogy tudunk emberségesek lenni, türelemmel, megértéssel, segítőkészséggel. Erről szól a jézusi evangélium, és ebben egyházainknak nagy feladata és felelőssége van. Amikor kicsit szomorúan bírálom egyházunk belső gyakorlatát, akkor is mindig ez a féltés van bennem: kétszer is gondoljuk meg, hogy csak vallásos köntösben szórakoztatjuk magunkat vagy tényleg Jézus követői vagyunk?

– Támogatná a szerzeteslét és az egyházi szolgálat szétválasztását, hogy nős férfiak is lehessenek papok. Hogy áll ez a kérdés?

– Már másoktól is visszahallom, baráti körökből, hogy ez eddig miért nem jutott eszünkbe? Olyasmihez ragaszkodtunk, ami messze nem akkora érték, mint amit emiatt elveszítünk. Az Úristen errefelé terelget bennünket, s ez nem lehet véletlen, hiszen kevés papunk van. Az egyházmegyénkben sok családos diakónus és akolitus szolgál, egyetemi tanártól a buszsofőrig, és én nagyon büszke vagyok rájuk.

– Az élet kezdete és a vége – az abortusz és az eutanázia – tabutéma az egyház számára. Kérlelhetetlenül?

– Az élet csodálatos ajándék, megismételhetetlen, szent dolog, amiért felelősek vagyunk. Ez az irány, e mentén kell a konkrét megoldást megtalálnunk. Nincsenek receptjeink. Bármilyen meglepő is, hogy kimondom, de vannak olyan szituációk – ahogy egy tanárom mondta egykor –, amikor a szülőkre kell bízni ezt a döntést. Ne mi, nőtlen papok adjunk okos tanácsokat. A szexuális szabadosság nagy veszély, és ebben őszintén, becsületesen segítenünk kellene a fiataloknak. Vannak olyan esetek, amikor nem törhetünk pálcát fölöttük, akik belesodródnak egy meggondolatlan kapcsolatba, és belemennek ebbe a borzalomba, ami az abortusz. Nem lehet úgy beszélni erről, mint egy vásárlási reklámról. Életről van szó és felelősségről. Az eutanáziáról orvos barátommal szoktam beszélgetni. Egyértelműen itt sem mondhatjuk ki, hogy adjunk be egy injekciót, de lehetnek olyan szituációk, amikor egy orvos őszinte vívódás után lekapcsolja a lélegeztetőgépet, és nem szabad őt ezért bántani. A konkrét megoldások és az eszmények egyszerre vannak jelen az életünkben, csak ezt nehéz megfogalmazni, mert jönnek a hangzatos szólamok az egyház maradiságáról, vagy másik oldalról a liberális világ elburjánzásáról. A szemben álló problémák megoldása – szabadalmaztatott filozófiai példám ez – sokszor az alagútban van. Minél nagyobb értékről van szó – ezt már szintén egy tanárom mondta –, annál kevésbé vannak egyértelmű válaszok.

– A kereszténység nem egységes, még a katolikus püspöki kar sem az. Az nem lehet, hogy olykor téved?

– Dehogynem. Egyikünk sem birtokosa a bölcsek kövének. De abban biztos vagyok, és ebben megerősít az evangélium, Jézus tanítása, és Ferenc pápa megközelítési módja is, hogy a szigorú szabályokhoz ragaszkodás zsákutca. Az élet sokkal több, mint amit szabályként bele tudnánk szorítani.

– Szendi József püspököt idézve mondta egyszer, azért volt jó filozófiát tanítani, mert nem tudott elsekélyesedni a gondolkodása. A napi rutinok között mennyi ideje van a bölcselkedésre vagy éppen az imákra?

– A védett idő a reggel. Ezért ragaszkodom a reggeli úszáshoz, azt a félórát magamra szánom, és úszás közben az Úristennel való dolgaimat is rendezem. A reggel nagyon fontos. A töltekezést, a csöndes perceket – ezt mondom a papjaimnak is – ki kell harcolni. Van, hogy egy hónap megy el úgy, hogy egy fél órám sincs, ezért néha egy-egy órára, bevallom töredelmesen, kikapcsolom a mobiltelefont napközben is.

– Az átkosban elnyomásban működött az egyház: nem lendül vissza túlságosan is az inga, amikor az alaptörvény teszi kötelezővé az állami intézmények számára a kereszténység védelmét? Nincs túl közel az egyház az államhoz és a kormánypártokhoz?

– De. Aggódom ezért. Nem jó, nem egészséges, és veszélyes. Meglep, hogy ezt nem veszik többen észre. A vallásszabadság eszménye nagy dolog. Milyen alapon mondjuk mi azt, hogy ez egy keresztény ország? Merész hasonlat jutott eszembe: fiatal jegyespároknak szoktam mondani, hogy fogadjanak meg egy jó tanácsot: az anyós ne tudjon papucsban bemenni a hálószobátokba. Szóval, nem jó ez. Ne a politikai vezetők mondják meg, mi jó nekünk, hívő embereknek. Az egyház és az állam szétválasztása fontos alapelv. Rengeteg területen együtt kell működnünk, örülünk a templomtatarozásnak, de a túlhangsúlyozott keresztény program nem jó. Már csak azért sem, mert vannak zsidó barátaim is, ők mit szólnak ehhez? A zsidó-keresztény gyökerek említése talán jobb lett volna, de akkor mit szóltak volna a muszlimok? Egy politikus szájából a keresztény szó mást jelent, mint egy hívő ember szájából, devalvál. Már gondolkoztam is, hogy kitalálom, hogy akkor én nem keresztény vagyok, hanem „názáretikövető”. Szóval, nem örülök a kereszténység kötelező védelmének. 

Az interjú elsőként a Vasárnapi Hírekben jelent meg.