Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Vitakulturálatlanság és szegénységi bizonyítvány

Vitakulturálatlanság és szegénységi bizonyítvány
Kulcsár László

A helyszín hazánk egyik ősi csaknem-nagyvárosa; ha lakosságszámát tekintve nem éri is el a régtől legnépesebbekét, gazdagságát, a nála nagyobbak talán még irigylik is. Neobarokk városházát egy helyi üveges mester pénzhagyatékából emelték, azóta is egyik jelképe a településnek, a mester emlékét egy közeli park nevében örökítették az utókorra.

Sokféle színt képviselő választottak fordultak meg az utóbbi jó 120 esztendőben (rövidebb-hosszabb ideig) a városházán, magukhoz emelvén a szakemberek mellett pártjuk pártolóit, támogatóit is – miként ez – kies hazánkban oly’ rég óta – hagyomány.

Mondják a helyi körülményeket jól ismerők, hogy a torony alatt a többség kiválóan dolgozik, tisztességes, szakértő, az embert emberszámba vevő, tárgyalóképes. Vannak viszont – miként ez kies hazánkban oly’ rég óta hagyomány – olyanok is, akiknek miután az isten (pártja) íróasztalt és tisztséget adott, már kisistennek képzelik magukat, ennél fogva képtelenek belátással viseltetni mások iránt a saját, megfellebbezhetetlen(nek látszó) igazságuk (hamis) tudatában. Ismerős? Hát persze, voltak, vannak és (sajnos) lesznek is ilyenek, főként azért, mert meggyőződésük: a világ végéig nekik áll az (egy a) zászló, tehetnek bármit, példa előttük számos, sőt, számtalan.

Hetekkel előre megbeszélt helyszínen és időpontban megjelenik e személyiség összes termeiben a torony alatt a közt tájékoztatni hivatott krónikás, és a kölcsönös bemutatkozás után igyekszik a tárgyra térni, udvariasan tudakolván (miként ez a hivatását jó fél évszázada gyakorló, tehát régimódi újságíróktól elvárható), mennyi ideje van a fő-tisztséget viselőnek a beszélgetésre. A válasz: legföljebb fél óra. A vendég – ismervén sok ezer beszélgetőtársa szokásait, legfőképpen azt, hogy a nagy többség képtelen sűríteni a mondanivalóját – megjegyzi: azért, hogy a kérdezz!–felelek beleférjen a fél órába, fölajánlja a hivatásban évtizedek óta elterjedt hangrögzítő (magnetofon) használatát, kímélendő a fő-tisztséget viselő drága idejét. Krónikás veszi is elő a parányi készüléket, ám az íróasztal gazdája fölhorkan: nem engedélyezi a hangfelvételt.

És ez számára még nem is elegendő: emelt hangon követeli a vendégétől (!), hogy mutassa meg: be van-e kapcsolva vagy sem. A hivatását a hetekkel előtte egyeztetett időpontban gyakorolni szándékozó vendég meghökken, elvégre főíróasztal-bajnok neki sem rokona, sem ismerőse, de még (hála a mindenhatónak!) nem is följebbvalója, határozottan leszögezi: a készülék még nincs bekapcsolva. A követelés és rá a nyugodt válasz háromszor ismétlődik, majd egy újabb követelés a vendéghez intézve: „Adja le a táskáját az előszobámban!”

Tudja jól a krónikás, hisz’ naponta többször látja a tévében, miként alázzák meg főként ifjú kollégáit al-, közép- és főkáderek a legfőbb istenség környezetének példamutatása alapján, egyszerűen és határozottan nemet mond, majd a maga részéről befejezettnek nyilvánítja a tárgyalást, és távozik.

Az előszobában ülők viszonozták a vendég elköszönését.

(Utóirat: a meglehetősen jó fantáziával megáldott krónikás a történtek óta sem tudja elképzelni, miként szokott nyilatkozni rádiónak, tévének a fő-íróasztal főlovagja.)