Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szombat van, 2019. május 25. Az év 145. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737601. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Helsinki-csúcs előtti gondolatok

Helsinki-csúcs előtti gondolatok

Európa nem szereti ezt a találkozót, különösen Kelet-Közép-Európa értetlenkedik. A térség volt külügyminisztereinek egy csoportja – érdekes módon Madeleine Albright volt USA-külügyminiszter ösztönzésére – levelet írt az amerikai elnöki adminisztrációnak, hogy „ne hagyják cserben az európaiakat”. Hasonló „írásműre” már sor került 2009-ben, amikor Obama készült Moszkvába, és meghirdette az „átterhelés” politikáját. Miért ez a pánik? Miért nem tetszik az újabb békülési kísérlet az amerikai és az orosz politika között? Bizonyára mélyebben vannak a probléma gyökerei, mint azt „szurkolói” nézőpontból látni lehet. Néhány gondolat ajánlok a megoldás kereséséhez. (A képen: a helsinki Finlandia-palota, ahol 33 európai és két tengerentúli ország első számú vezetői 1975-ben aláírták a Helsinki Záróokmányt, amely végérvényesen lezárta a hidegháború korszakát.)

A hidegháború úgy ért véget, hogy a szovjet és amerikai vezetők kiegyeztek és abbahagyták. A máltai megegyezés (1989) azonban szóban született és mindenki másként értelmezte. Az amerikaiak győzelemként, a szovjetek akkori vezetői pedig a vasfüggöny lebontását követő lehetősségként a világba integrálódásra, egyenjogú és egyenrangú partnerként.

A gyakorlatban ennek a sajátos magyarázatnak a következtében a szovjet politikai osztály szétszedte az országát, az amerikaiak pedig hozzáláttak Oroszország természeti értékeinek a „kirámolásához”. Az ezredfordulón korrekció történt. Az oroszok felfogták, hogy átverték őket és változtattak a rendszerükön, melynek következtében a hidegháborúhoz képest másként, de mégis szinte kibékíthetetlen szembenállás alakult ki. A világban a feszültség kibírhatatlanná vált, de a változások átrendezték az erőviszonyokat is, és olyan erőközpontok – Kína, India, EU, Oroszország, USA – alakultak ki, amelyek viszonya meghatározó lehet a jövő megoldásaira.

A 2016-i elnökválasztás az USA-ban már ennek a jegyében zajlott, felülírva az addigi világcsendőr-szerepfelfogást. A választásban Trump „kicselezte” az egész establishmentet, s nemcsak a demokraták, hanem jórészt a republikánusok vezetőinek ellenére is győzött. Azonban ő még így is folyamatosan arra kényszerült, akárcsak elődei, hogy szinte felfoghatatlan irányú alkukkal és kompromisszumokkal egyensúlyozzon a különféle hazai erőcsoportok hátán, vagy próbálja érvényesíteni a nem ritkán „unortodox" törekvéseit. Annak pedig kicsiny a valószínűsége, hogy a nyugati geopolitikát uraló erők hagynák, hogy az USA feladja a „világcsendőr" és a demokrácia-exportőr szerepét. Az USA-ban – és főként Európában (?) – a 2008–16 között uralkodó neokon (=neokonzervatív-neoliberális mix) felfogás örökérvényűnek takintette magát és a veresége ellenére – azt átmenetinek, ideiglenesnek tekintve – nem hagyja érvényesülni a változást hozó új amerikai politikát.

 Ugyanakkor, ha nem adták is fel, de az USA nem képes folytatni a neokon szellemiségű irányzatot. A világban megváltozott erőviszonyok már nem teszik lehetővé. Az USA kénytelen lett új stratégiát kidolgozni. Ennek pedig még a kezdetén tart, és nem is lehet biztos benne, hogy működik-e. Az amerikaiak nincsenek hozzászokva, hogy másoknak is lehetnek kontrastratégiái. Trump ezért is, a hazai belpolitikai bizonytalansági okok miatt, kénytelen a világpolitikában kapkodni.

Mégis Trump elnök két év alatt olyan lépéseket tett, amelyek következtében ismét napirendre kerülhet a máltai megállapodás a hidegháború abbahagyásáról, és olyan világrend kialakításáról, amelyben a négy nagy erőközpont – amerikai felügyelet nélkül ugyan – maga alakítja ki kapcsolatait. Ebből mi lesz? Még nem tudható. Miként az sem látható még, hogy ki kivel és hogyan működik majd együtt. Forgatókönyveket írnak.

Vannak, akik lehetségesnek tartják, hogy az USA kivonná haderőit Németországból. S ezzel, véglegessé válnék a II. világháború utáni békekötések a lezárása, a szovjetek után az amerikai „megszálló” csapatok kivonása. Nyugat-Európa magára maradna, számos új kérdéssel. Miként garantálja saját biztonságát? Hogyan fogadnák az európaiak közös védelmi erejük élén a németeket? Ilyen helyzetben Anglia kiválása az EU-ból, a Brexit újabb beláthatatlan következményű bonyodalmakkal járhatna? Arról nem is beszélve, hogy ha az európaiak – problémáik megoldására – összeállnának Oroszországgal, az mennyiben gyengítené az USA érdekeit? Hiszen pl. a koncepció a Gibraltártól Vlagyivosztokig tartó gazdasági térség integrálására, már régóta az asztalon van. Putyin elnök pedig meg is kérdezte Macron francia elnöktől a 2018-i szentpétervári gazdasági fórumon, hogy „segítsen-e Oroszország az európai dilemmák megoldásában?!" A variációkban az is szerepel, hogy az európai–orosz „összeborulást” megelőzendő, az USA feltámasztaná a cordon sanitaire-t, vagyis saját érdekkörébe vonná a Baltikumtól Közép-Kelet-Európán át a Balkánig tartó övezetet, s ezzel kizárná az említett közvetlen együttműködés lehetőségét. Bizonyos lépések ezt alá is támasztják. Különféle NATO-, de főként amerikai, gyorsreagálású egységeket, fegyverraktárakat telepítenek a Baltikumba, Lengyelországba, Romániába és a többibe. Felvetődik, hogy az USA-nak költségcsökkentés is lenne, ha ezt a cordon sanitaire-t fegyvermentes övezetként fogná fel minden érintett fél. Össze lehetne hívni új tanácskozást az európai országok részvételével – az 1975-i helsinki csúcs mintájára – a békés Európa garantálására.

A lettek, litvánok, észtek, lengyelek stb. biztosan felvetnék, hogy „mi tartaná vissza Oroszországot attól, hogy lerohanja Európát?" Mint tapasztalható, ez eddig is a feszültséget élező, geopolitikailag motivált riogatásnak tűnik. Oroszországnak aligha kellenének egy ilyen birodalom-logisztikai terhei, nem beszélve a lerohanás erőforrás-igényéről. Az igaz, hogy Oroszország bizalmatlan, hiszen Gorbacsovot „átverték” a NATO bővítésével, és a szovjet–orosz határhoz közelítéssel. Tudni lehetett, hogy erre válaszolva az orosz csapatokat az érintett területeken szembeállítják.    

És ezek csak az Európával kapcsolatos lehetséges forgatókönyvek. Az USA érdekkörére legalább ennyire hatással lehetnek az együttműködés perspektívái Kínával. A világban kialakuló új erőviszonyok (nagyságát tekintve) főszereplője Kína. Már jelenleg is a nominális termelése elérte az Egyesült Államok szintjét, és a fejlődésének a dinamikája tendenciájában töretlen. Ez a körülmény kitüntetett szerepet játszhat a többi erőközpont kapcsolattartásának dilemmáiban. Az USA számára a világrendben betöltött eddigi pozíciójának elismertetésében a leginkább zavaró tényező a kínai–orosz stratégiai együttműködés, és ehhez kapcsolódóan még a szintén dinamikusan fejlődő India, valamint a BRICS-csoport többi tagjának közös fellépése. Vannak, akik a folyamatot úgy ítélik meg, hogy „Kína felvásárolja Oroszországot”.  Nyilvánvalóan egyszerűsített megközelítés, de tény, hogy az oroszoknak úgy van szükségük a kínai és más, pl. japán, koreai stb. befektetésekre, hogy közben ne sodródjanak függő helyzetbe ezektől az államoktól. Számos kikerülhetetlen kérdés bonyolítja ebben a térségben a cselekvési lehetőségeket. Miként oldódik meg Észak-Korea nukleáris mentesítése, és ennek következtében a félsziget egységesítése, útválasztása? Milyen átrendeződést eredményezhet annak eshetősége, hogy Japán és Oroszország megegyezik a II. világháború lezárásából elmaradt békeszerződés megkötésében? Természetesen ez lehetetlen az USA egyetértése nélkül, a biztonsági érdekei figyelmen kívül hagyásával. Van-e esély Amerika és Kína közvetlen kapcsolatának erősítésére és együttes fellépésére a világpolitika színpadán? Ha erre nincs esély, akkor hogyan tudja elérni az USA Oroszország távoltartását a kínaiakkal állandósuló stratégiai szövetségtől? Itt is létrehozható cordon sanitaire-t? És ha szükség lehet erre, melyik országokat – pl. Japánt, Dél-Koreát, Mongóliát vagy másokat – érintheti? Folytathatnánk, de így is világos, hogy ennek a térségnek a sorsa legalább annyira tárgya a nagyhatalmak érdek-kiegyezésének, mint az európai térségé.

Az utóbbi években a feszültség a világban a Közel- és a Közép Kelet térségében izzóó polgárháborús gócokból terjedt el. Az USA ennek közetlenelszenvedője a 2001. szeptember 11-i terrorakció miatt, és ezért a megoldásban is érintettje. Az előző időszak amerikai hatalmi tényezői ezt a problémát nem a bonyolult összefüggés rendszerében kezelték. Emlékezzünk Obama két beszédére Kairóban majd Indonéziában, amelyben kiegyezést ajánlott az iszlámmal, amerikai feltételek alapján. A gyakorlatban kiderült, hogy nem lehet a Samuel P. Huntington által megjósolt civilizációk közötti szembenállást az amerikai tipusú liberális demokrácia exportjával megoldani. Különösen sikertelen lett Irakban a fegyveres beavatkozás. Az is világossá vált, hogy ezekben a térségekben is érvényesülnek az említett erőközpontok érdekei is. Oroszország 20 milliós iszlámhívő lakossága, és főként a Kaukázus térsége, valamint a posztszovjet Közép-Ázsia utódállamainak a biztonsága függ a probléma megfelelő kezelésétől. Európa – a térségben zajló háborúk következtében – irányába elindult menekültáradattól sodródott megoldhatatlan veszélyek elé. A helyi hatalmi pozíciókra törők – mint pl. Törökország, Irán, Szaúd-Arábia – szintén bonyolították az érdekviszonyokat. Nem kevésbé fontos megemlíteni a történelmileg átöröklődött palesztín–izraeli érdekütközést, s ennek hatását a globális politikára. Vélhetően ennek a térségnek a demilitarizálását a legsürgősebb rendezni, mert a nagyhatalmak beleragadnak az itteni közvetlen szembenállásba, s nem lesz idejük és erejük a többi kérdés megoldására.

A problémák halmazának vázlatos felrajzolása is szemlélteti, hogy kölcsönös bizalom, a helyzet reális értékelése nélkül az arra hívatott vezetők elmulaszthatják a történelmi léptékű cselekvést. Főként az USA és Oroszország elnökére vonatkozik ez a feladat. A bipoláris világrendszer megszűnt ugyan, de a kötődéseken keresztül mégis ők játszhatják a kezdeményező szerepet a békés, kölcsönös érdekeket és az emberiség egészét pozitívan érintő folyamatok beindításában. Annak ellenére, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni az „Obama–Hillary-árvák” méltatlankodását, mind Amerikában, mind Európában, a világ egészének békés fejlődési lehetősége a tét. Kölcsönös bizalomra van szükség a fejlődést meghatározó erők között, és az elismerhető eltérő érdekek összehangolálására. Ebben segíthet a találkozó Donald Trump és Vlagyimir Putyin között. Drukkoljunk a sikerért!

Az elemzés elsőként itt jelent meg.