Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Elment Friedmann Endre fotóriporter is

Elment Friedmann Endre fotóriporter is
Szigeti Tamás

Meghalt Friedmann Endre fotóriporter – tudatta a család az MTI-vel. A World Press Photo-, Balázs Béla- és Táncsics Mihály-díjas fotóst, az MTI örökös tudósítóját 84 éves korában, ma érte a halál. Friedmann Endre 1934. július 4-én született Újpesten. 1951-ben félbehagyta a közgazdasági szakközépiskolát és segédmunkásnak jelentkezett a Magyar Fotó Állami Vállalathoz, a Magyar Távirati Iroda (MTI) egyik jogelődjéhez (később a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában végzett), nemsokára fotóriporterként dolgozhatott. (Nyitó képünk Friedmann Endre felvétele: 1957. február 19-én Budapesten készítette egy Váci utcai verklisről.)

Friedmann Endre (a ma elhunyt kollégánkról 2018. március 7-én készítette a portrét Cseke Csilla, az MTI Fotó munkatársa) – neve azonos a világhírű magyar származású fotós, Robert Capa eredeti nevével – honvédelmi tudósítóként rendszeresen fényképezte a fegyveres testületek eseményeit, a polgári védelmi gyakorlatokat. Egyetlen magyar sajtófotósként örökítette meg az 1968-i csehszlovákiai intervenciót, félezernél több akkori képéből mintegy negyven maradt fenn az utókornak. Az alábiakban Szigeti Tamás fotoriporter, képszerkesztő, a Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás kurátora emlékezik közszeretet és köztisztelet övezte kollégánkra: 

Ritkán fordul elő, hogy vasárnap délelőtt kollégák hívnak telefonon. Most ez történt. Az első mondat így hangzott: „Meghalt a Bandi”. Nem volt meglepetés a hír, hiszen hosszú idő óta tudtuk, hogy nagyon beteg. De a halál mégis mindig váratlan és megdöbbentő.

Nem sokkal később e portál szerkesztője megkért, hogy emlékezzem meg sokunk Bandijáról, Friedmann Endréről. Nem a Robert Capa néven világhírűvé vált fotográfusról, aki elhagyta Magyarországot, és aki az ötvenes években, haditudósítóként vesztette életét, hanem a mi Friedmannunkról. A Bandiról, aki itt maradt és hat évtizeden át, az MTI fotóriportereként dolgozott, elhivatottan, példaadón. Az MTI-ben az a szokás, hogy minden elkészült képet, képriportot azonosítóval látnak el, amely valamilyen módon utal a készítő nevére is. Ezrével találhatók a hírügynökség archívumában olyan papírképek, amelyek hátulján, vagy a digitális fájlok azonosítójaként, az első három betű: Fri...

Ilyen különösen szomorú alkalmakkor persze megjelennek a méltatások, az életút, a szakmai pályafutás leírása. A Bandiról az, hogy volt katonai tudósító, és ebben a tisztségében az egyetlen magyar fotóroporter, aki végigfotózta az 1968-i csehszlovákiai intervenciót.

Öt évvel később, 1973-ban hónapokat töltött Vietnamban, ahol a háború végén hadifogolycserét is fényképezett, egy folyóban állva. Ez két maradandó emléket is hozott. Az egyik a világ talán legrangosabb szakmai elismerését, a World Press Photo díját, meg egy amőbafertőzést, amelynek következményeit élete végéig viselte.

Később végigkísérte az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan felkészülését az űrutazásra. És még sorolhatnám hosszan-hosszan a rengeteg nagyobb és kisebb eseményről, vagy éppen a hétköznapi életről készült jobbnál jobb felvételeit.

Ehelyett inkább valami személyesebbet keresek. 1962. nyarának végén találkoztunk először. Bár a találkozás szakmai jellegű volt, kétségtelenül egyoldalúra sikeredett. Bandi fotóriporterként, én óvodásként vettem rész a Magyar Rádió és Televízió Vadaskerti úti óvodájának ballagási ünnepségén. A képekből három meg is jelent az Esti Hírlap szeptember elsejei, szombati számában. Az egyiken én is rajta vagyok, amint Szántó Katival meghatottan nézegetjük az útravalóul kapott iskolaszereket. Ma is féltve őrzött kincsem két példány az ötvenhat évvel ezelőtti újságból. 

A véletlen úgy hozta, hogy 1970-ben új lakásba költöztünk, éppen egy jó saroknyira attól a háztól, ahol Bandi is lakott. Édesanyámmal nagyon régen, az ötvenes évek óta, ismerték egymást. Egy vidéki szerkesztőségben találkoztak először és azután a fővárosban is mindketten „emtéisek” voltak. Így, ha összefutottak az utcán, abból mindig nagyon vidám, ízes, múltat idéző  beszélgetések kerekedtek, amelyeket középiskolásként nagyon élveztem. 

A 70-es évek végétől, amikor a fotóriporteri pályára léptem, már nem csupán a családi ismeretség kapcsán, hanem kiállításokon, szakmai rendezvényeken, „alanyi jogon” is találkoztam Bandival.

Az elmúlt majdnem ötven évben mégis a legemlékezetesebbek az utcai találkozások, „összefutások”. Jellegzetes, kicsit kacsázó járással, elmélázva bóklászott fotóstáskával, vagy bevásárlószatyorral a pesti Szent István körút, a Pannónia utca vagy a Katona József utca környékén. Szinte hozzátartozott az ottani városképhez. Az utóbbi években, amikor meglátott, az első kérdése az volt: „Hogy van anyád?”

Érthető, hiszen mindketten jóval nyolcvan fölött jártak már.

A képek megmaradnak, hordozzák az időt, emlékeztetnek, végtelen sokáig nézegethetjük őket. Ami viszont nem lesz: nem jön szembe a Bandi a Vígszínház mellett, jellegzetes fehér hajkoronájával…Friedmann Endre fotóriporter élt 84 évet.