Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

It’s a kind of magic! – Harmadik típusú találkozás Freddie Mercuryval Budapesten

It’s a kind of magic! – Harmadik típusú találkozás Freddie Mercuryval Budapesten It’s a kind of magic! – Harmadik típusú találkozás Freddie Mercuryval Budapesten
Matuscsák Tamás

Ez az ősz valószínűleg sok tekintetben a Queen Együttesről fog szólni, hiszen november 2-től vetítik mozijainkban a legendás csapatról szóló filmet, amelyben Rami Malek alakítja – a rövid előzetes alapján minden valószínűség szerint zseniálisan – az együttes frontemberét, így a rajongói táborban egyre növekszik az érdeklődés a népszerűségéből mit sem vesztett egykori zenekar iránt.

Azért, hogy a Queen itthoni hívei se maradjanak ki ebből a boomból, a legszínvonalasabb művészettel és zenével kapcsolatos filmalkotások hazai forgalmazója, a Pannonia Entertainment tegnap, az együttes 1986-i budapesti fellépésnek harminckettedik évfordulóján, a pesti Pólus moziban vetítette a vendégszereplésről Zsombolyai János által rendezett koncertfilmet, pontosabban annak hat évvel ezelőtt újraszínezett és digitalizált változatát.

Elképesztő időutazásban lehetett része azoknak, akik részt vettek ezen a vetítésen, különösen pedig azok, akik – mint e sorok írója is – annak idején ott lehettek a Népstadionban azon a nyári éjszakán, amely sok mindent megváltoztatott. Aki nem élt még akkoriban, avagy nem érdeklődött a labdarúgás iránt, az a filmből fedezi fel elsőként azt az érzést, ami azokban az években a kettős mérkőzéseken minden hétvégén megismétlődött: hatvan-hetvenezer egyszerre lélegzik, figyel, tombol vagy éppen ordít. Ezt a fajta tömegélményt semmi, még a remekül megkomponált film sem adja tökéletesen vissza, de talán valamit elcsíphet belőle az, aki ma csak a metrópótló buszokról ismerheti nagyszámú embertársa ilyetén közelségét.

A filmben kimondva-kimondatlanul, sűrített formában benne van újkori történelmünk egyik legmeghatározóbb időszaka, a szocialista rendszer végső összeomlását közvetlenül megelőző periódus, amikor mindenki valamiféle „égi jelre” várt, ami elindíthatja tarthatatlan helyzetben az átalakulásokat. A zenés részeket összekötő rövidke bejátszásokban persze ma már csak a „beavatottak” veszik észre ezeket a jeleket, pedig jó lenne, ha a mai fiatalok sem a jelenlegi torz, gyakran történelemhamisító visszaemlékezésekből, hanem ilyen kvalitású korrajzokból értenék meg, mi történt is akkoriban, amikor recsegni-ropogni kezdett az a tákolmány, amit ma lekezelően egyszerűen csak Kádár-rezsimnek szokás nevezni, és pocskondiázni illik.

A „Hungarian Rhapsody: Queen Live in Budapest” első filmkockáin légi felvételeket láthatunk Budapestről, olyan részletekkel, mint a Hősök terén guruló, a Merkur Személygépkocsi-értékesítő Vállalat „jóvoltából“ akkoriban egyeduralkodó, csak két-három színben kapható, teljesen egyforma Ladák szürreális balettjét, majd a koncert céljaira átalakuló Népstadion timelapse-filmkockái peregnek le előttünk, amelyen bedeszkázzák a focipálya óriási gyepfelületét az állóhelyek számára. Ez önmagában is elképesztő látvány, hát még, ha tudjuk, mi tette lehetővé, hogy feláldozzák a füvet a rockzene oltárán.

A magyar labdarúgó-válogatott 1986-ban a mexikói vébére készült, és számos előkészületi meccset játszott a Népstadionban, köztük a ma már teljességgel hihetetlenül hangzó eredménnyel, 3–0-s hazai győzelemmel záruló mérkőzést a Télé Santana vezette brazil csapat ellen. Ezek az összecsapások aztán annyira leharcolták a stadion gyepét, hogy így is, úgy is cserére szorult, ezért könnyű szívvel engedték meg azt az elsőre barbárnak látszó tettet, hogy teljesen lefedjék a zöldterületet.

Azt már csak a történeti hűség kedvéért tegyük hozzá ehhez a visszaemlékezéshez, hogy a fényes győzelem paradox módon nem egy felfutás, hanem a magyar futball azóta is tartó mélyrepülésének kezdete volt, amit a koncert előtt hat héttel elszenvedett, méltán elhíresült irapuatói hat–nullás vereség a Szovjetunió ellen tett visszavonhatatlanná. Egyfajta revans-érzést is átélhettünk tehát a koncerten a Népstadionban, amikor a vb-n elszenvedett tragikus vereségek által megtépázott nemzettudatunknak gyógyír volt az a tény, hogy a világ akkoriban kétségkívül legnépszerűbb bandája eljött a vasfüggönyön át Budapestre, sőt, erről még film is készül.

Hasonlóan érdekes látni azokat a felvételeket, amelyeken a Queen dobosa, Roger Taylor alig két héttel az első magyar Forma I. előtt a frissen átadott Hungaroringen gokartozik, hiszen holnap immáron a harmincharmadik versenyt rendezik az induláskor elképesztő nyugati nyitásként megélt nagydíjak sorában. A koncertfilm, amely a magyar filmes társadalom, elsősorban a Ragályi Elemér vezette operatőr-stáb jóvoltából, jó néhány további kortörténeti értékű jelenetet villant fel – így a soha el nem készülni látszó Parlament-felújítási munkálatokat, annak valószínűtlen deszkaerdejével, vagy éppen az akkortájt megjelent margitszigeti bringóhintókkal –, de a mára már elfeledett cégek, a Malév, Herbária és mások hőlégballonos reklámjai is megjelennek, sőt az élesebb szemű néző a Budapestet bejáró zenekartagok körül észreveszi a fekete Volgák és a szúrós szemű belügyi dolgozók e korra jellemző, John LeCarré tollára kívánkozó sajátos koreográfiáját is.

Mindezen információk birtokában lehet csak újraélni azt a revelációt, amit ott és akkor a sok tízezres nézőközönség tagjai átéreztek. Először értettük meg, hogy ott „túl a rácson” négy ember a saját tehetsége által odáig emelkedhet, hogy negyvenkét kamionnyi holmijukkal átrendezhetik egy ország futballszentélyét, beteríthetik annak „szent gyepét“, felhasználhatják annak néhány évvel korábban elindított atomerőművének kapacitását, félvárosnyi „hívükkel“ megtölthetnek egy gigantikus méretű stadiont, és mindezért egyetlen este után akkora gázsit vehetnek fel, amennyiért ennek a félvárosnyi embereknek egy hónapnyi bérét kellene összeadnia. (Éppen emiatt készült a film, mivel csupán belépőjegyekből nem lehetett volna megfinanszírozni a Queen-csapat budapesti fellépését.)

Igaz, a „We are the champions” csak a koncert második részében hangzott el, de mi így már előre, csupán a koncerthez kapcsolódó beharangozó cikkeket olvasván úgy érezhettük, hogy igen, ezek négyen a bajnokok – mi pedig, szegény kicsi magyarok, mindannyian vesztesek vagyunk. A politika célja talán éppen ellenkezőleg az lehetett e nem várt engedménnyel, ti. egy ilyen méretű és jellegű koncert jóváhagyásával, hogy az egyre inkább csüggedő emberek azt hihessék, ők is (majdnem) úgy élnek, mint nyugati kortársaik, giga-rockkoncertekre járhatnak, közben kólát szürcsölhetnek, és pattogatott kukoricát rágcsálhatnak (mint teszik ezt sajnos most is, csak már a moziban).

A koncert nem túl ígéretesen, egy-két alig ismert, és valljuk be, kevésbé jól sikerült számmal indul. Ám negyedóra elteltével megtörténik a csoda: „It’s a kind of magic!” - kezdte énekelni Freddie Mercury, és attól a perctől tudjuk, egy földönkívülivel van dolgunk. Ez az emberi bőrbe (és narancssárga-arany paszományos fehér tréningruhába, valamint ízléstelenebbnél ízléstelenebb felsőkbe) bújt E.T. ugyanis teljesen elvarázsol mindenkit: vele együtt veszünk levegőt, szívünk az ő ugrálása (és Taylor zseniális dobritmusa) ütemére zakatol, szánk az övével együtt mozog, hangszálaink az övével együtt (persze a végeredmény tekintetében attól jelentősen eltérően) rezonálnak.

Arról, hogy Mercury nem erről a Földről származik, a film zseniális közeli felvételei is bizonyítékkal szolgálnak. Hogyan lenne lehetséges másképp, hogy ez a lény, akinek festett haja, kapa foga, visszataszító bajusza és fent említett borzalmas ruházata teljesen és tökéletesen magába szippant mindenkit? Hogy a tekintetében ott van minden emberi érzés, az öröm, a bánat, a kifinomultság és az erőszak? Hogy kőkemény rockzenész létére láthatóan magas fokú szakértelemmel válogat a(z akkor még Néphadseregnek nevezett) belvárosi utca régiségkereskedőinek legszebb műtárgyai között? Hogy mindössze egy nap tanulás után a mindenki más számára évtizedek alatt is megtanulhatatlan magyar nyelven, akcentus nélkül elénekli a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű dalt?

A legfőbb bizonyíték pedig az idegen planétáról érkezésére kétségkívül az, hogy még ma, harminckét évvel a koncert után is pontosan ugyanezt éljük át, sem a zene, sem az előadó nem vesztett vonzerejéből. A helyszínen talán túlságosan is el voltunk foglalva ezzel a zsenivel, aki forradalminak tűnő vezeték nélküli mikrofonjával és Spielberg mindenkiben mély nyomokat hagyó Harmadik típusú találkozások filmjének UFO-jára emlékeztető, minden irányba mozgatható, behemót, csupa-fény díszlete előtt rohangálva, táncolva akkor tökéletesen lekötötte minden idegszálunkat. De valahol hátul, a kisagyunkba mégis befészkelődtek azok a gondolatok és gesztusok, amelyek bele voltak kódolva ebbe az előadásba.

Lassan, nagyon lassan, de kezdtünk rájönni, hogy mi valóban Under pressur élünk, és valójában „We want to break free”, még pedig még mielőtt „Another bites the dust”. Ezt a káprázatos show-t látva azt kérdezgettük magunktól: „Is this the real life? Is this just fantasy?”, és hamarosan meg is jött rá a válasz. „We will rock you” – énekelte Freddie, és tényleg felrázott minket. Alig három évvel később megtörtént a „Kind of Magic”, és valóban kitörtünk korábbi életünkből. Követtük Freddie-t, aki arra tanított meg minket, akkoriban nálunk felségsértésnek beillő, egyik oldalán angol, másik oldalán magyar zászlójával, hogy „Friends will be friends”, hiába áll köztünk egy szögesdrótkerítés vagy egyéb akadály. A zene, a kultúra és rengeteg minden más összekötötte és összeköti az embereket azokban az időkben is, amikor kizárólag saját, önző érdekeikkel törődő vezetőik megpróbálják elszakítani őket egymástól.