Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: „A Brennerek mindig minőségi fejlődést akartak”

Az újságíró archívumából: „A Brennerek mindig minőségi fejlődést akartak”
Róna Katalin

Az Örökség folyóirat Reflektor rovatában, 2011 júniusában jelent meg az interjú Brenner János építész címzetes egyetemi tanárral, akkor a Német Szövetségi Közlekedésügyi, Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium építésügyi igazgatójával. Brenner János 2013-tól a Szövetségi Közlekedési és Digitális Infrastruktúra Minisztérium területrendezési és fejlesztési főosztályának helyettes vezetője volt, 2018-ban a főosztályt teljes feladatkörével és személyi állományával áthelyezték a Szövetségi Bel-, Építés- és Hazaügyi Minisztériumba. (A képen a szombathelyi takarékpénztár eredeti képeslapon, Spiegler Tibor gyűjteményéből)

„Senki nem választhatja meg hogy milyen családban, hol és mikor, miféle társadalomban és minemű kultúrában indul élete. Ez a sorsszerűség a megváltoztathatatlanságával általában spontán elfogadásra késztet, de tudatos azonosulást, valós identitást is kiválthat. Tartoztam ezzel a bevezető mondattal, hogy leírhassam: magamat mindig szombathelyi polgárcsaládunk tagjának tudtam, amelyik megállapításban egyaránt kifejeződik kötődésem családomhoz, polgári világunkhoz és szülővárosomhoz.” 1988-at írtunk, amikor megjelentek Brenner János építész, egyetemi tanár e mondatai. S miközben fiát, Brenner János címzetes egyetemi tanárt, a Német Szövetségi Közlekedésügyi, Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium építésügyi igazgatóját hallgatom, úgy érzem, akár ő is mondhatná ezeket a szavakat.

Brenner János. (Kép: Bélavári Krisztina.

# Azt meséli, kilencedik a sorban, ha a család Brenner Jánosairól beszélünk. S öten kötődtek az építésügyi szakmához.

– Az elsőt az építési szakmában és harmadikat az időrendben, akinek elődei földművesek voltak, még Johannként emlegeti a családi krónika. Ő, kőművesmester elődöm, mint nyomára bukkantak a Batthyány-levéltárban, a XIX. század elején munkát kérve alázatos hangvételű beadvánnyal fordult a herceg őméltóságához. Célját elérte, megkapta az udvari kőművesmester állását Güssingben, azaz Németújvárott. Ő volt a szépapám. Ükapám Szentgotthárdról költözött az akkori megyeszékhelyre, Szombathelyre, ahol jobb üzleti esélyei voltak. Az 1850-es években járunk. Arrafelé volt meghatározó az építészcsalád ténykedése. Ha ma végigsétálunk Szombathelyen, a főtér nyugati oldalán kétemeletes neoreneszánsz bérház, az egykori Spitzer-ház éppúgy az egymás után következő Brennereket idézi, mint az egykori takarékpénztár szecessziós épülete, az evangélikus templom, a valahai laktanya, vagy Großpetersdorfban, azaz Nagyszentmihályon a katolikus plébániatemplom. Ükapám volt a negyedik a Brenner Jánosok sorában. Ő még németül vezette az üzleti könyveit, és törte a magyar nyelvet. Az ötödik, tehát dédapám testvére, a családi krónikák szerint már kétnyelvű volt, s nagyapám idején átcsúszott a magyar nyelvre a család.

# Akár társadalmi, szociológiai képet is tükröz ez a nyelvi állapot. Vajon mi volt a magyarázat?

– A magyarosodó környezet. Abban az időben az üzleti partnerek közt is egyre több volt magyar nyelvű vállalkozó, építtető. Itt érkezünk dédapámhoz. Mindenki építész volt a családban, de azért akadt a Brennerek közt más is. A krónikák méltán tartják számon Brenner Tóbiást, Szombathely egykori polgármesterét, akinek nevéhez fűződik a korabeli városrendezés is. Dédapám, mondhatni, a család „fekete báránya” volt, persze nem rossz értelemben, csak annyiban, hogy ő nem lett építész. Jogvégzett ember volt.

# De azt tudjuk, nem tagadta meg a família szellemiségét. Azóta is „városépítőként” emlegetik.

– Komoly városépítő, városszervező elgondolással rendelkezett. Nem volt kicsi a feladata.

Éhen Gyulától, a nagystílű, koncepciózus polgármestertől vette át a stafétabot, aki viszont hatalmas adósságot halmozott föl a városnak, s utódjáé lett a konszolidáció feladata, de a Brennerek híresek voltak arról, hogy mindig minőségi fejlődést akartak, s ennek egyik letéteménye volt az iskolaalapítás. Brenner Tóbiás sikerrel járt. Az ő testvére volt az ötödik Brenner János. A Takarékpénztár, az Eredits-ház, a Batthyány-ház, az Emberbarát Egylet kórháza őrzi munkásságát. Az 1880-as évek végén megvásárolta a stájerországi Puntigamer sörgyártól a szombathelyi Práter területét, s átépítette azt a késő klasszicista kúriát, amelynek kertjében nőttek fel a család gyerekei, ő maga nőtlen maradt, ám öccseinek, húgainak a gyermekei mind ott hancúroztak. Most Brenner-parknak nevezik ezt a területet. Nagyapám, a hatodik Brenner János klasszikus tervező-építész volt. Ő építette a szombathelyi Szalézi-templomot, a volt Faludy-gimnáziumot (jobb oldali kép, forrás: hungaricana.hu), amely, ha jól tudom, most a Nyugat-magyarországi Egyetem szombathelyi campusa. Ebben a gimnáziumban érettségizett édesapám és az ikertestvére, Vilmos. Nagyapám épületei mérsékelten modern irányzatot képviselnek. A templom egyes elemei, ókeresztény motívumai Ravenna-rajongását idézik. A San Vitale, a Sant’ Apollinare Nuovo emlékét. De sok családi ház, gyárépület is kötődik az ő munkásságához.

# Édesapja, s ez már a közeli múlt, hűen követte a családi hagyományt, építész lett.

– 1949-ben diplomázott a Budapesti Műszaki Egyetemen. Már az egyetemi évek során izgatta a városépítés, dr. Korompay György tanársegédje volt. Építészi működése a fővárossal fonódott össze, 1950-től a Budapesti Városépítési Tervező Intézetnél dolgozott, részt vett a háború utáni újjáépítés tervezésben. Huszonnyolc évesen lett a Budapest általános rendezési tervének kidolgozásával foglalkozó osztály vezetője, majd a kerületi általános rendezési terveken dolgozott. A Lakatos utcai lakótelep tervezéséért 1964-ben Ybl-díjat kapott. Ez volt az a munka, ahol, ha úgy tetszik, együtt dolgozott a család, hiszen az iskolát édesanyám, Brenner Jánosné Becker Zsuzsanna okleveles építészmérnök tervezte. A város-rehabilitáció érdekelte. A Józsefváros rehabilitációjának első gondolatai Mester Árpádtól és apámtól származtak. Döntő állomást jelentett életünkben, hogy 1967 és 1975 között a Drezdai Műszaki Egyetem vendégprofesszora, utóbb tanszékvezető egyetemi tanára lett. Nemcsak az oktatásban, de tervezésben is részt vett. Többek között Gotha, Pirna, Schwerin városközpont-rehabilitációjában.

# Ilyen családi háttérrel aligha lehetett kétséges, hogy ifjú Brenner János a műszaki tudományok, azon belül is az építészet felé fordult. Föl sem vetődött más?

– Valószínűleg nem, ne vegye nyegleségnek, amit most mondok, tulajdonképpen „fantáziátlan” voltam, ez volt a legkézenfekvőbb, hiszen szinte nem is ismertem mást a környezetemben, csak építészt. De valójában azt gondolom, ez a családi indíttatás tényleg kötelezett. Volt bennem komoly humán érdeklődés, a művészettörténet iránti vonzalom, de ott volt a statika is, s a műszaki realitások mindig visszahoztak a földre. És az építészeti tanulmányok igazán sokszínűek. Drezdában szereztem építészmérnöki diplomát 1976-ban. S amit nagyon fontos, hogy elmondjak, pályámra, életem alakulására meghatározó volt az Európa Tanács által kihirdetett 1975-i műemlékvédelmi év, amely szólt az egyes műemlékekről, de felhívta a figyelmet a történeti városokat, falvakat alkotó építészeti együttesekre, s az építészeti örökség pótolhatatlan eszmei, kulturális, gazdasági és társadalmi értékeire. Ezt Magyarországon, akárcsak a keleti tömb többi országában hivatalosan még nem voltak hajlandók tudomásul venni, de szakmai körökben nagyon is forgott ez a gondolat.

Az egyetemen, a műemlékes fakultatív oktatáson a drezdai műemlékvédelmi intézet vezetője, Hans Nadler volt a professzorom. Ő volt az, aki műemlékes szemléletre nevelt. Megtanította, hogy a történeti város a természetes kiindulópont. Nem megsemmisítése a cél, hanem megőrzése. Tanítványait bevonta városképi-műemléki vizsgálatokba, nekem Dippoldiswalde jutott (a képen a város madártávlatból; forrás: www.wg-dipps.de ), a Drezda közeli, akkor 5-6 ezer lakosú település, reneszánsz kastéllyal, gótikus plébániatemplommal, XVI-XVII. századi zárt városszerkezettel. A feladat: kutatás, állapotrögzítés és településfejlesztési koncepció. Nagyon izgalmas volt, s biztos, hogy alapvetően határozta meg utamat, gondolkodásomat. S amire máig büszkén gondolok, valamilyen kis mértékben, de részem lehetett abban, hogy elkerülő úttal sikerült megmenteni a városszerkezetet, hogy végül nem ment át rajta az akkor árkon-bokron át építeni szándékozott Drezda–Prága út.

# Építész diplomával a tarsolyában tért haza Drezdából. Merre vezetett az útja?

– 1976-ban a VÁTI-ban helyezkedtem el. A középmagas és magas lakóépületek a városépítésben problematikájával foglalkoztunk Hörcher Nóra vezetésével. Valójában ez a munka megkérdőjelezése volt a panelprogram egyes elemeinek. A kérdés úgy vetődött fel, muszáj-e tízemeletes házakkal telerakni Budapestet, nem lenne-e elegendő helyenként a négy-ötemeletes beépítési szint, mert így hasonló sűrűséget lehet elérni jobb városépítési-téralakítási minőség mellett. Empirikusan remekül bizonyítottuk, de senki sem hitt nekünk.

# A Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban máig emlegetik, a fiatal Brenner János a „nagy időkben” a jogelőd Országos Műemléki Felügyelőség munkatársa volt. Hogy folyt ott a munka?

– Akkor tanultam meg a felügyeleten, mit jelent a közigazgatás, dr. Barcza Géza, a főnököm jogász volt, poroszos adminisztrációs fegyelmet, rendet tartott, szigorú, szervezett ügymenettel, beható, komoly ismerettel. Hajdú–Bihar-  és Szabolcs–Szatmár  megye volt a területem.

# Másfajta világgal találkozott, mint ahonnan érkezett. A családilag hozott dunántúli építészet alapvetően különbözött az Alföld keleti felének város- és faluszerkezetétől, építészeti stílusától.

– Igen, én voltam az első, aki a családból túlmerészkedett a Tiszán. Az Alföld egyes részeinek építészete közelebb állt Erdély építészetéhez. Például itt találkoztam először szabadon álló harangtoronnyal. Hatalmas volt Debrecen műemlékes kihívása. Gyakori volt a „kiszállás”, ahogy akkor nevezték, a területre. Nemcsak szakmai, de emberi szempontból is sokat adott. Különleges találkozásaim voltak, amelyeket máig nem feledtem. Emlékszem, amikor a váncsodi református lelkésznek egy beszélgetés során elmondtam, hogy Drezdában tanultam, fölsóhajtott, mennyire szeretett volna külföldön teológiát tanulni… Szabolcs–Szatmárban egy római katolikus papnál többször jártam, a késő barokk plébániatemplom restaurálásáról volt szó. Ahányszor fölkerestem, meghívott ebédre, csirkét vágott a házvezetőnője, és azzal kínáltak. Hatalmas ovális asztalnál ültünk, az asszony futkosott köztünk, hogy kiszolgáljon. Most is előttem van a kedves, de kissé groteszk jelenet, olyan volt, mint Don Giovanni lakomája…

Azután a terv- és koordinációs osztályra kerültem, ahol remek intellektuális társaság verődött össze: Román András, Fejérdy Tamás, Gaál Péter, Mezey Alice, Nagy Klára, Merker Viktor… Segíthettem Román Andrásnak az egri nyári egyetem előkészítésében, és az én feladatom volt a nemzetközi kapcsolatok ápolása. Akkor vetődött fel komoly formában a pécsi ókeresztény sírkamrák restaurálása. A műszaki megoldások érdekében nemzetközi szimpóziumot hívtunk össze, ahol az állékonyság, a nedvesség elleni védelem, a mikrobák okozta károk megoldása került terítékre.

# Ahogy hallgatom, ezek szakmailag izgalmas évek voltak. Mi vitte mégis tovább?

– Ismertem egy magyar kollégát, aki ösztöndíjasként a hamburgi építésügyi hatóságnál dolgozott, valójában én is szívesen mentem volna, de fogalmam sem volt róla, hogy kell hozzákezdeni. A véletlen sietett segítségemre. Akkoriban az Építőművész Szövetség meghívására egy nyugatnémet építészcsoport érkezett Budapestre, a szakmai kíséretre kértek fel. Utolsó este három, tartózkodó, hamburgi úrral kerültem össze a vacsorán. Azon gondolkoztam, kivel is kellene beszélni, amikor búcsúzóul átadták a névjegyüket. S egyikükén az állt: dr. Ebert, a hamburgi építésügyi hatóság városépítési igazgatója. Nagy lélegzettel erőt vettem magamon, és megkérdeztem, van-e lehetőségem ösztöndíjra. Ő csak annyit mondott a később megismert hamburgi tartózkodással, majd meglátja… Úgy gondoltam, no, ezt el is lehet felejteni. Én csodálkoztam a legjobban, amikor néhány hét múlva az OMF igazgatója levelet kapott, amelyben az állt, dr. Ebert egy fiatal magyar kollégát, Brenner Jánost kikéri egyéves továbbképzési ösztöndíjra. Ám működésbe lépett a pártállami mechanizmus, az igazgató közölte, átadja a meghívást az ösztöndíj tanácsnak, s Brenner is pályázhat. S akkor, amit máig is csodálok, és mindvégig hálás leszek érte, Hamburgból azt a választ kapta, vagy Brenner, vagy senki…

# Tehát irány Hamburg…

– Hát persze még elhangzott jó néhány kérdés, honnan a kapcsolat, miért is a meghívás, ne felejtsük el: a hetvenes években jártunk, de aztán 1979 végén mégis csak ott álltam Ebert hamburgi irodájában. A városképvédelmi ügyosztályra kerültem, azt mondták, ha van kedvem valamit csinálni, tegyem, ha nem, menjek sétálni, körülnézni. Hát persze, hogy dolgozni akartam. A műemlékvédelem éve után akkoriban kezdődött Hamburgban is a paradigmaváltás, akkor fordult az érdeklődés a megőrző jellegű fejlesztés felé. Hamburg ebben az időben ragyogóan ötvözte a hagyományos észak-német tégla-architektúrát az innovatív építészeti megoldásokkal és a megőrző, szociálisan is érzékeny város-rehabilitációval. Városképi és műemléki vizsgálatokkal foglalkoztam, s amikor letelt az év, elfelejtettem visszajönni… Állampolgárságért folyamodtam, amit idővel megkaptam, s elkezdtem végigjárni a közigazgatási szamárlétrát, elvégeztem a felsőfokú közigazgatási tanfolyamot is 1982–84 között.

# Miért volt nyilvánvaló volt, hogy a közigazgatás felé fordul, s nem a tervező építészettel foglalkozik?

– Azt rögtön tudtam, hogy nem én vagyok a nagy tervező építész, s valóban a dolognak a közigazgatási oldala izgatott. Megéreztem, ha valaki ért az építészethez is erről az oldalról, remekül helyzetbe lehet hozni az igazi kreatívokat. Lassan rájöttem arra, hogy a városfejlesztés, a városrendezés önálló szakma, és bár összefügg az építészettel, önálló minőség. S aki építészeti háttérrel foglalkozik ezzel, az tudja a lényeget, érti a város logikáját. Azt, amit manapság értéknek tartunk, amit az európai város fogalma alatt szoktak emlegetni.

# Soha nem akart tervezni?

– Időnként belekontárkodtam, hatóságkoromban előfordult, hogy tanácsadás közben elkapott a hév, előrántottam a skicc-pauszt, nekiálltam rajzolni. Néha első közelítésű beépítési koncepciókat készítettem, beépítési konfigurációkat ellenőrzésként, a feltevések tisztázására, jólesett megmutatni, hogy valamelyest ehhez is konyítok.

# Hogyan alakult pályája?

– 1986-ban építésügyi tanácsos, 1989-ben főtanácsos lettem, ez nagyon komolyan hangzott, majdnem magázni kezdtem magam. Fő feladatom volt a városépítési tervek véleményezése építéshatósági szempontból, a cél az volt, úgy készüljenek a tervek, hogy utólag végrehajthatók legyenek. Konkrét esetekben kapcsolatot tartottam a műemléki hatóságokkal, az építéshatósági érdekeket képviseltem, „kisegérként” ott lehettem a zsűrikben, figyelhettem a nagyok munkáját.. Általános munkám keretén belül az állami épületek engedélyezésénél csak a városrendezési, városképi aspektusokat vizsgáltuk, akkortájt folyt a posta magánosítási hulláma, s én észrevettem, hogy sok történeti homlokzatot elcsúfítanak, bekapcsoltam a műemléki hatóságot, s ezzel sikerült megőrizni sok épületet eredeti mivoltában.

1989-et írtunk, egy délután már a hétvégét terveztem az íróasztalomnál, amikor megcsörrent a telefon. A hivatalvezetőm volt, aki közölte, azonnal jöjjek, most kapta a tájékoztatást a Szövetségi Belügyminisztériumtól, hogy Magyarország megnyitotta a határait a keletnémetek előtt, s kétezer menekült érkezik hozzánk, akiket ideiglenesen el kell helyezni, bérelt hajókon, szállodákban, felállított lakókonténer falvakban. De a politikai szándék az volt, hogy ezeket a falvakat ne már megállapított építési területekre helyezzük, mert ez majd gátolná a végleges lakóterületi beépítést, hanem ideiglenes jelleggel zöld területre, ahol viszont le kellett játszani a teljes engedélyeztetést, természetesen a szomszédok bevonásával együtt. Nem volt kis feladat, de én büszke vagyok rá, hogy hozzájárultunk – Magyarország is, és egy egész kicsit én személyesen is – a német egységhez.

# Mikor érezte úgy, hogy ideje lenne változtatni, esetleg továbblépni szakmailag?

– A hesseni történelmi város, Fulda (a képen a fuldai dóm) építésügyi igazgatói állást hirdetett, megpályáztam, megkaptam. 1992-ben járunk. Ez a város a német birodalomban évszázadokon keresztül egyházi fejedelemség, az apát illetve a XVIII. század közepétől a püspök birodalmi fejedelem volt. Fulda máig püspöki székhely, gyönyörű barokk városközponttal. A dómot Johann Dientzenhofer építette. Akkoriban nagy kihívás előtt állt a város, hogyan lehet megőrizni az épített örökséget, a történelmi homlokzatokat, mennyire lehet engedni az átépítések igényének, hogyan lehet elhelyezni a boltokat, a kirakatokat. A kemény napi gyakorlat nagyon jó iskola volt. Sikerült épületeket, a városképet megmenteni, de több esetben sajnos az építtetői akarat bizonyult erősebbnek. Sokszor nem kaptam kellő támogatást a főpolgármestertől, s úgy

gondoltam, nem vállalom tovább.

Az európai építésügyi műszaki harmonizációs ügyek ellátására léptem 1993-ban a Szövetségi Területrendezési, Építésügyi és Városépítési Minisztérium szolgálatába. Ennek kevés kapcsolata volt az épített örökséghez. Közvetve legalább megpróbáltunk valamit tenni, amikor kivettük ebből a körből a történeti épületek helyreállításához szükséges helyi termékeket, cserepet, téglát. Aztán 2000-ben kerültem a város-rehabilitációval foglalkozó főosztályra.

# Ez már az a terület, a város-átépítés, a történeti városmagok revitalizációja, amelyről a műemléki világnap pódiumbeszélgetésén szólt.

– Komoly kihívást jelentett az egyesüléskori lakáshiányt követő hirtelen lakástöbblet, strukturális fölösleg a volt keletnémet városokban, amit részben az elvándorlás, részben a szuburbanizáció okozott. S mindez veszélyeztette a belső, történetileg értékes városmagokat, a városszerkezet szétesésével fenyegetett. Létre kellett hozni azt az integrált városfejlesztési koncepciót, amelynek lényege, a belső városrészek felértékelésével a minőségi fejlődés, egyszerre a mennyiségi zsugorodással. Úgy mondtuk, ez a tervszerű visszavonulás, kívülről befelé.

# Előfordulhatott, hogy műemlék épület is áldozatául esett a gyors fejlesztési hullámnak?

– Nem szabad eltitkolni, bizony megesett, hogy műemléket is eltüntettek, és amikor a monitoring során rájöttünk, megértettük, még inkább résen kell lenni, a szövetségi támogatási program nem engedi történeti épület megsemmisítését, történeti városszerkezet megbontását, s most jó irányban haladunk.

Persze az ország nyugati régióit is elérte a demográfiai átalakulás, ott a megelőzés áll a középpontban, az ötvenes-hatvanas években épült lakások rehabilitációja van soron, fürdőszobák, vizesblokkok felújítása, a kis lakások összenyitása, kiegészítésük balkonokkal úgy, hogy az épület szerkezetéhez ne kelljen hozzányúlni. Ugyanakkor napirenden van a gazdasági átstrukturálódás következtében kiürült barnamezők, ipari területek, vasúti teherpályaudvarok, elhagyott laktanyák funkcióváltása, hasznosítása. Ennek egyik példája a Ruhr-vidék, az Essen Zollverein szénbányái, amelyet kulturális központtá alakítottak.

Régiből csaknem új.

# Mi az, amivel most foglalkozik, amit pillanatnyilag igazán fontosnak tart?

– A városfejlesztés egyik megatrendje, a demográfiai átalakulás mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni a másik megatrendet, a klímaváltozást. Rendkívül fontos az energiatakarékosság. Kompakt városszerkezetre van szükség, hogy csak rövid utakat kelljen megtenni, a primer energiafelhasználás csökkentésére. Mert mit ér egy passzívház ötven kilométerre a városközponttól? Gondolkoznunk kell az épültek energetikai rehabilitációjáról, de lehetőleg úgy, hogy a „bebugyolálás” ne vezessen az építészeti értékek pusztulásához. Olyan, testreszabott energetikai megoldásokra van szükség, hogy ne kényszerüljünk minden homlokzatra hőszigetelő burkot tenni. A klímakihívás másik része az, hogy nagy valószínűséggel a két Celsius fokos felmelegedést nem tudjuk elkerülni, következményei nem mindenütt a világon lesznek egyformák, Közép-Európában időjárási szélsőségekkel, szárazsággal, jégesőkkel, viharokkal jár együtt. Erre fel kell készíteni a településeket, a sebezhetőség lehetőségét muszáj csökkenteni azzal például, hogy nem építünk érzékeny infrastruktúrát áradásveszélyes területekre.

Figyelnünk kell a városok átszellőzésére. Bár kompakt településszerkezetben gondolkozunk, de igyekezni kell szabadon tartani hideglevegő-folyosókat, amelyeken át a dombokról a városközpontba jut a friss levegő, meg kell vizsgálni, hogy a barnamezős területek további beépítés tárgyát képezik-e, s parkokat kell létesíteni a város hőtani komfortja kedvéért.

# Ahogy erről beszél, azt gondolom, talán a dédapa szellemisége tér vissza, a városépítő Brenner gondolkodása. Most néhány hónapig Budapesten dolgozott, ahogy mondja az EU-elnökség idején a Belügyminisztérium tanácsadójaként településtervezési és építésügyi jogi kérdésekben. Hogy látja az épített örökség helyzetét?

–  Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy az építésügyért felelős magyar minisztérium most is – mint már több ízben az építésügyi törvény előkészítésénél és módosításainál – kikérte véleményemet és a német minisztérium vezetése jóvoltából erre lehetőség nyílt. Magyarország épített örökségénél a kihívás, a veszély nagyobb, mint Németországban, s ennek elsősorban gazdasági okai vannak. Elengedhetetlennek tartom az integrált városfejlesztési programot, amely magában hordja az örökségvédelmet is. Olyan szilárd alapokon nyugvó programokra van szükség, amelyek partnernek tekintik a fejlesztőt, az építőt, az örökségvédőt, amelyek számítanak a kulturált befektetőkre, akik viszont kiszámíthatósággal, jogbiztonsággal találkoznak.

S persze gondot kellene fordítani a közvélemény formálásra, az emberekkel meg kellene értetni, hogy életük része az épített örökség, amelyet meg kell őrizni, s tovább kell adni az utódoknak. Akár a fejlett, mai kommunikációt is be lehetne ebbe vonni, épp a fiatalok megnyerése érdekében. Azt hiszem, ezt már elmondtam a világnapon is, érdemes lenne egy magánjogi alapítványt életre hívni, amelynek célja konkrétan az örökségi értékek megtartása, helyreállítása. Ahogy ilyen alapítvány Németországban is létezik, s ott a mindenkori szövetségi államelnök az alapítvány fővédnöke. Személye garantálja az ügy hitelességét, határozott szándékát.