Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Hogy vagy, Fábry Pál?

Az újságíró archívumából: Hogy vagy, Fábry Pál?
László Ágnes

Keresztlánya, Saly Noémi adta tudtul, hogy tegnap, 2018. augusztus 8-án az amerikai New Orleans-ben – századik életévében – elhunyt Fábry Pál. Mi, újságírók mindenekelőtt arról ismertük, hogy 1989-ben a Magyar Hitelbank Rt.-vel közösen megalapította a magyarországi Joseph Pulitzer-emlékdíjat, melyet az írott és elektronikus sajtó kiváló képviselői kapnak. (A nyitó képen Fábry Pál 1989-ben New Orleans-i otthonában; Saly Noémi felvétele.)

Fábry Pálról dióhéjban annyit, hogy 1919-ben született Budapesten, ahol jogi diplomát szerzett. Ősei földbirtokosok, édesapja hadbíró-tábornok. 1944-ben részt vesz az ellenállási mozgalomban. 1946-ban Tildy Zoltán köztársasági elnök titkára. 1947–48-ban az ankarai magyar követség ügyvivője. 1949-től az Amerikai Egyesült Államokban él. 1950-től 55-ig a New York-i Szabad Európa Rádió egyik vezetője, majd a DuPont cég PR-tanácsadója Wilmingtonban. 1962-ben New Orleansba költözik, átveszi a Nemzetközi Ház irányítását, ő nevezi át World Trade Centerré és 1986-ig, az elnök-vezérigazgatója. 1968-ban egyik alapítója, majd elnöke a Világkereskedelmi Központok Szövetségének (WTCA). Négyszer nősül. Első felesége Hidi Gabriella, vele megy Ankarába, majd az USA-ba. Második feleségétől születik két lánya, Lydia (1959) és Alexa (1960), harmadik felesége Angela két fiát Stevent és Davidot a sajátjaként neveli fel. Negyedik, jelenlegi felesége Betsy anyai ágon magyar származású. A szerző alábbi interjúja a szép emlékű Kurír napilapban jelent meg 1991. október 21-én, majd az „Erről még nem beszéltem senkinek" című kötetében, amelyet 2009-ben adott ki a Kossuth Kiadó.

Hogy vagy, Fábry Pál?

Ügyvédbojtár. Haditudósító. Egyetlen napig országgyűlési képviselő. Tildy Zoltán köztársasági elnök titkára. Ügyvivő Ankarában. Kim Philby szervezi be az angol hírszerző szolgálathoz Isztambulban. Amerikába megy. Karriert csinál. Huszonöt évig a Világkereskedelmi Központok Szövetségének (WTCA) vezérigazgatója, a magyarországi Pulitzer-díj „dollárpapája”. Négyszer nősül, négy gyermeke van. A régi jó barát, Göncz Árpád, negyvenöt év kihagyással rögvest azt kérdezi tőle: Hogy vagy, Fábry Pál?

Szemmel láthatóan jól. A barátai esküsznek rá: mindig a Gellért Szállóban lakik, ott keressem. Most az egyszer tévednek. A Fórumban szállt meg. Hivatalos programra, a WTCA kongresszusára jött. Üzenetet hagyok neki. Visszahív. Tiszteli az újságírókat. A szálloda halljában elém jön. Közben hárman támadják meg. Népszerű. Csendes, félreeső zugba húzódunk. Hiába. Utána hozzák a telefont. Mosolyog. Élvezi a helyzetet. Közben az óráját lesi. Két számlapos. Idehaza reggel kilenc óra van, New Yorkban hajnali három. Nincs gondja az átállással. Semmilyen értelemben. Gyönyörűen beszél magyarul. A kiejtése sem árulja el, hogy évtizedekig nem gyakorolta. Senki sem mondaná meg, hogy kalandregénye hetvenkét évvel ezelőtt kezdődött. Itt, Budapesten. S hogy huszonévesen nem az akasztófán végezte, az csak a véletlenen múlott.

Ha most stílszerű lennék, azt írnám: a nevek, évszámok, történetek kavalkádjától csak kapkodtam a fejem. Hű, de sok mindent nem tudunk még a közelmúltunkról! De vegyük sorjában.

Fábry úr édesapja bíró volt, ő ügyvédnek készült. Közbeszólt a háború. Bezsuppolták. Horthy Miklós katonája lett. Zászlósi rangban haditudósítóként járt a fronton Kijevben, Harkovban – Saly Gézával, a kitűnő újságíróval és a kisebbik Horthy fiúval, Miklóssal.

Bonyolult világ volt az akkoriban. Mást ne mondjak: a hozzánk hasonló katonatisztekből állt össze az ellenállási mozgalom katonai szárnya. Amikor vége lett a háborúnak, ki-ki ott próbálta magát hasznossá tenni, ahol annak értelmét látta. Azonnal beléptem a Független Kisgazdapártba, és ott ismerkedtem meg a köztársasági elnökükkel is. Nem láttunk túl nagy esélyt a választási győzelemre és zokszó nélkül tudomásul vettük, hogy a megkérdezésünk nélkül tettek fel a képviselői listára. Pótképviselőnek futottam be, majd a szavazatarány alapján képviselő lettem, de összeférhetetlenség miatt nem fogadtam el. Már a külügyben dolgoztam, ahová Tildy Zoltán veje, Cholnoky Viktor révén kerültem. Mi akkor ismerkedtünk meg, amikor a zsidóüldözések idején a segítségére lehettem. A svájci követség Vadász utcai védett házában ugyanazt csináltam, mint Raoul Wallenberg a svédeknél. Az unokatestvéremet, Molnár Dezsőt, aki katonatisztként fegyveresen őrizte a házat, ugyanaznap vitték el az oroszok, mint Wallenberget. Én megúsztam, és 1945 őszén anélkül, hogy valójában értettem volna hozzá, egyik napról a másikra Tildy Zoltán miniszterelnök mellett találtam magam, mint titkár. Azt sem tudtam, mit kell tennem. De valljuk be: a miniszterelnök körülbelül annyit értett az államvezetéshez, mint én a titkárkodáshoz. Nem akarom bántani az emlékét, mert korrekt, tisztességesen gondolkodó ember volt, aki az idealizmusával félrevezette önmagát. Rajta kívül még sokan mások. Nem csoda. Sűrű ködből jöttünk ki, tapasztalatlanok voltunk, és alig láttunk tovább az orrunk hegyénél.

Ma már csak mosolyogni lehet azon, hogy jó barátom, Kővágó Misi lett a főpolgármester. Kiváló mérnök volt, na de mint főpolgármester? És sorolhatnám még a példákat. Éppen azt mondtam Göncznek, hogy a mai magyar politikában több dolog kísértetiesen emlékeztet az 1945–46-os időkre. A pártok acsarkodása, a káderkiválasztódás, az, hogy ki miért kerül be a vezetésbe és a többi… Az általános helyzet persze százszor jobb, mint akkor volt. Az emberek jól öltözöttek, az ország, a város gyönyörű, a külföldiek meg csak jönnek, jönnek.

Erről jut eszembe: őrzök otthon egy tablóképet, ami itt a Fórummal szemközti sarokházban – most a belügyé – készült a Tildy vezette koalíciós kormányról. Valahol a kép közepe táján Rákosi Mátyás kövéren, pöffeszkedva. Szorosan hozzásimulva Gerő Ernő, éppen súg neki valamit. Mellettük Szakasits Árpád, Dobi István és a többiek. Jobb szélen, a társaságra kicsit rácsodálkozva Antall József dr. – a miniszterelnökük édesapja –, és a háttérben ott állok fiatalon és tétován. Ha kívánja, megmutatom azt a második emeleti ablakot, ahol az irodánk volt. A sarokszoba a főnöké, a mellettünk levő Vass Zoltáné. Csuda figura volt ő is. Az események után harmincöt évvel New Orleans-i házamban, nevetve vallotta be: az asztalfiókomból ő lopta ki a Független Kisgazdapárt képviselői listáját, amit szupertitkos iratként, féltve őriztünk. Látja, így játszottuk mi a történelmet.

Még szívesen faggattam volna erről a korszakról, de az idő nagyon előre szaladt. Csak hogy felpörgessem a történetet, rákérdeztem:

Mikor hagyta el az országot?

1946 végén küldtek ki Ankarába, ügyvivőnek, követségi titkárnak.

Családos ember volt?

Igen, de ebből a házasságomból nem született gyerekem. Hidi Gabriellát, Kovács Béla kisgazdapárti miniszter titkárnőjét vettem el feleségül. Mi kiutaztunk, és Göncz lett a miniszter titkára. Így kapcsolódott össze a sorsunk abban az időben. Egy évvel később, a Nagy Ferenc-puccs idején, amikor a teljes diplomáciai kar lemondott, két választásom volt: hazajövök vagy továbbállok. Még jó, hogy az utóbbi mellett döntöttem. Ha hallgatok Cholnokyra, aki Kairóból jött vissza, akkor ugyanúgy felakasztanak, mint őt. Átköltöztünk Isztambulba, és egy időre az angol hírszerzés szolgálatába álltam. A mesterkém, Kim Philby „újságíróként” dolgozott ott, és ő szervezett be. Természetesen én is csak jóval később, Amerikában tudtam meg, hogy a kezdetektől fogva az oroszoknak kémkedett, és akit beszervezett, azt sakkfiguraként mozgatta a háttérből a saját sakktábláján.

Mikor hajózott át az Újvilágba, és mihez kezdett ott?

1949-ben, és feketékkel, olasz maffiózókkal hajnalban zsákokat hordtam egy piactéren. A feleségem éjszaka egy klubban táncot tanított. Minket még nem vártak tárt karokkal, sőt úgy néztek ránk, mint fasisztára vagy kommunista kémre. Az ’56-osokat mint hősöket fogadták, és ezüsttálcán kínálták fel nekik a különböző állásokat. Nekünk viszont iszonyú keményen meg kellett dolgoznunk azért, hogy elfogadtassuk magunkat. Ám, mint tudjuk, Amerika a nagy lehetőségek országa, s aki nem tudta feltornázni magát, az vagy tehetségtelen, vagy buta volt. Az első komolyabb munkát a Szabad Európa Rádió magyar adásánál kaptam, amit Szegedi Maszák Aladár követ irányított. A stábhoz tartozott Kovács Imre, Varga László, Gábor Róbert, Király Réka, Feifer Zoltán, Sulyok Dezső és az idős Bartha Béla, egykori hadügyminiszter. A New York-i magyar emigráció valójában itt csoportosult. De amit csináltunk, nem volt más, mint álcázott semmittevés, illetve veszekedés. Igen, abban a vacak, nyomorult, szegény magyar emigrációban is kialakultak a különböző frakciók, elkülönültek a szociáldemokraták, a kisgazdák, a régi királypártiak, és torzsalkodtak, marták egymást. Az, hogy végül tipikus amerikai karriert futottam be, annak köszönhetem, hogy a jobboldal vezéralakjai kifúrtak a stábból.

Nem kellene feldolgozni ennek a történetét addig, amíg a szereplők élnek?

Dehogynem. Mi éppen olyan ügyetlenül harcoltunk egymás ellen, ahelyett hogy közösen léptünk volna fel a saját érdekünkben, mint ahogyan ezt idehaza tapasztalom. A vezetők, a pártok azzal töltik drága idejüket, hogy egymást tépik, marják, és nem képviselik a magyarság érdekeit úgy, ahogyan a nép joggal elvárhatná. Sajnos az a baj, hogy a kakasviadal kezd külföldön is ellenszenvessé válni. Félek, ez olyan magyar átok, amit talán örökké viselni fogunk.

Remélem, csak rémeket lát, és inkább folytassuk azzal, hogy kifúrták a rádióból.

Igen, és a világ legnagyobb kémiai vállalatának, a Dupontnak lettem a nemzetközi PR-szakembere. Végül New Orleansban a World Trade Centernél kötöttem ki, majd 1968-ban megalapítottam a Világkereskedelmi Központok Szövetségét, aminek ma már ötvenöt országban, 227 városban 235 tagja van. Ennek a szövetségnek voltam huszonöt éven át a vezérigazgatója, és úgy érzem, nem volt hiábavaló az, amit tettem. A létjogosultságát, a hasznosságát mindenütt elismerik, és egyre többen csatlakoznak hozzá. Én meg ugyan nyugdíjba mentem, de nem vonultam teljesen vissza. Nem is bírnám ki a semmittevést. Látja, eljöttem, és naná, hogy eljöttem. Idehoztam a fél világot. Nem véletlenül. Segíteni szeretnék. Nem úgy, hogy most aztán visszakérem mindazt, amit az őseimtől elvettek, földet, címert, házat. Nem, mert erkölcstelennek tartanám azokkal szemben, akik itt maradtak, és helyettünk is megszenvedték az elmúlt évtizedeket. Azt mondom, nekünk nem elvenni, hanem adni kellene, „adót” fizetni mindazoknak, akik a nehézségek, megaláztatások ellenére fenntartották az országot, és most megpróbálják újjáépíteni. Sejtem, hogy ezért a kijelentésemért sokan prüszkölni fognak rám, de ha mélyen magukba néznek, igazat adnak nekem. Mert a hősök nem mi vagyunk, akik messzire futottunk innen – és ki így, ki úgy, de talpra álltunk –, hanem azok, akik itt maradtak. Nekik van joguk kérni vagy akár követelni azt, ami jogosan megilleti őket.

Ön már letette a névjegyét azzal, hogy megalapította a magyarországi Pulitzer-díjat. De miért pont ezt?

Mert ennek a díjnak nagyon komoly rangja van. Az ötlet három vagy négy évvel ezelőtt jutott az eszembe, és akkor megkerestem Pulitzer József unokáját, aki a pénzét nem, de az áldását adta, és beleegyezett a díj magyarországi honosításába. A tárgyalások idehaza kicsit elhúzódtak, és végül a Magyar Hitelbankkal közösen ellenjegyeztük az alapító okiratokat. A díj összege ugyanannyi, mint Amerikában, ehhez én adom a dollárt, a bank meg a forintot. De ebben nem is a pénz az értékes – bár az sem megvetendő –, hanem az a tény, hogy a magyar sajtó és hírszolgálat is megkapja azt az elismerést a világban, amit megérdemel.

Vannak-e még titkos tervei a sajtóval kapcsolatban?

Ha arra céloz, hogy esetleg beszállok-e valamilyen üzleti vállalkozásba, akkor sajnos ki kell ábrándítanom. Sikeres ember vagyok, de nincsenek dollármilliók a zsebemben. Ahhoz, hogy ilyen gondolat megforduljon a fejemben, nagytőkésnek kellene lennem, ami soha nem voltam, és nem is leszek.

* * *

László Ágnes könyvet is írt Fábry Pálról, amely 1997-ben a Magvető Kiadónál jelent meg "EGY SORS, EGY SZÁZAD / Fábry Pál élete mozaikképekben címmel.