Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Szenzációs eredményeket hozhat a mohácsi csata friss kutatása

Szenzációs eredményeket hozhat a mohácsi csata friss kutatása
(mta.hu)

Nyolc esztendő múlva, 2026-ban lesz a mohácsi csata 500. évfordulója, várhatóan országos megemlékezésekkel és emlékezetpolitikai vitákkal. Mint minden nemzedéknek, a mostaninak is át kell gondolnia kapcsolatát ezzel a történelmi eseménnyel, amelyet a magyarok többsége történelmünk egyik nagy tragédiájának tekint. [Nyitó képünk: Than Mór festménye: Mohácsi csata (1856); forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon. Corvina, Budapest, 1985, 174. kép. Fotó: Szelényi Károly, Kassa, Vychodoslovenské Muzeum]

Joggal, ám abban már nincs egyetértés, hogy min és kiken múlott a gyászos vereség, és ami utána következett: a szörnyű hódoltság kora. A közelgő évforduló jó alkalom és ösztönzés arra, hogy a történészek újra megvizsgálják a magyar állam vereségéhez vezető utat, magát az ütközetet és annak következményeit, hogy reális ismeretekkel vértezzék fel a majdani ünnepségekre készülő országot. 

Erre a feladatra vállalkozott az a kutatócsoport, amely a Magyar Tudományos Akadémia Kiválósági Együttműködési Programja támogatásával jött létre az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem együttműködésében, Fodor Pál és Pap Norbert vezetésével. A szigetvári Szulejmán türbe/sírkápolna kutatásában már számos új, nemzetközi visszhangot keltő, tudományos eredményt felmutató kutatócsoport geográfusai és történészei három évre 120 millió forint támogatást nyertek a mohácsi csata tudományos kérdéseinek interdiszciplináris kutatáson alapuló megválaszolására. Hat nagy témakörben kezdődtek új módszereken alapuló kutatások: Mohács és környezetének történeti földrajzi rekonstrukciója (a cél az ütközet főbb helyszíneinek meghatározása), az események pontos rekonstruálása, a csatára, előzményeire és következményeire vonatkozó régi források újraértelmezése és új források feltárása. Továbbá: régészeti kutatások, az ütközet emlékezete a történetírásban, művészetben, irodalomban, fokklórban, zenében és néphagyományban, az ún. második mohácsi csata (1687), valamint Mohács és a hasonló (közép-európai és a balkáni) sorsdöntő csaták szerepe a nemzeti önértelmezésekben.

A kezdeményezés résztvevői számos szaktanulmány mellett hiányzó összefoglalások és forráskiadványok elkészítését vállalták.

Az év elején kezdődött munka máris sok új eredménnyel szolgált. A csata helyszínét illetően több mint száz éve zajlanak a viták. Nem tudható biztosan, hol vertek tábort a seregek, és hol volt az ütközet centruma. Az elesett legalább húszezer katona közül is csak kevésnek a maradványai kerültek elő. Ezért a kevés név szerint ismert földrajzi pont pontos megállapítása és a tömegsírok feltárása elsőrendűen fontos. Ezek ismeretéhez jutottunk közelebb azzal, hogy sikerült megtalálni a csata egyik helyszínén a 17. században létesített és a 20. század elejéig emlékezetben tartott oszmán győzelmi emlékmű pontos helyét, jellegét és változási folyamatait.

Ez a szakrális építmény (egy keleti stílusú pavilon), amely Szulejmán szultánnak állított emléket, az eszék–budai hadi út mentén álló és a 20. század második felében megsemmisült Törökdombon állt. (Az izgalmas részletekről a Történelmi Szemle című folyóirat 2018. 2. számában megjelent tanulmányban olvashatnak az érdeklődők).

A másik fontos eredmény az, hogy a közvetlen és a későbbi utókor alaptalanul tette felelőssé mindenért a Mohács előtti Magyarország vezetőit. Ahogy a korabeli történetírás teljes körű vizsgálata kimutatta, rögtön a csata után megkezdődött az a ma is folyó bűnbakkeresés, amelynek elsősorban a Jagelló-uralkodók és Szapolyai János estek áldozatául. Lejáratásukban nagy szerepet játszottak a trónra áhítozó Habsburgok, s az ő szempontjaik szivárogtak át a későbbi magyar történetírásba is. A folyamat másik nagy nyertesei a Hunyadiak lettek, akik valódi teljesítményüknél jóval kedvezőbb megítélést kaptak az utókortól. A mohácsi vereség okai között Trianon hatására jutott túlsúlyra a külpolitikai szempont, akkoriban erősödött meg a „Nyugat árulásának” fekete legendája. Az 1945 után kiépült kommunista diktatúra kurzus-történetírói azután sikerrel „szintetizálták” a különféle addigi magyarázatokat, a minden addiginál sötétebb és vádaskodóbb, az egységes magyar nemzet eszméjét és a magyarság európai sorsközösségét egyaránt támadó magyarázatot kínálva az eseményre.

A kutatócsoport vizsgálatai ezt a torz képet minden elemében cáfolják és rámutatnak, hogy az ország vezetői becsülettel teljesítették kötelességüket, s nem rajtuk múlott, hogy még „visegrádi együttműködéssel” sem tudták feltartóztatni a hatalmas oszmán-muszlim birodalom hadigépezetét.

A kutatás folytatódik, és talán már ez év őszére valódi szenzációkkal fog szolgálni.