Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2019. április 22. Az év 112. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737568. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Kicsi mozgás Japánban is kell

Az újságíró archívumából: Kicsi mozgás Japánban is kell Az újságíró archívumából: Kicsi mozgás Japánban is kell
Trom András

Szerzőnk – napjainkban a Magyar Újságírók Országos Szövetségének alelnöke, a MÚOSZ kül- és biztonságpolitikai szakosztályának elnöke – 1986–90 között volt az MTI tokiói tudósítója. Egyetlen magyar újságíróként kiszolgálta az egész hazai nyomtatott és elektronikus sajtót. Az alábbi írása 30 évvel ezelőtt a Népszabadságban jelent meg. Már akkor olyan szemléletet és gyakorlati példát ismertetett, aminek az átvétele és meghonosítása ma még fontosabb lenne, mint volt három évtizeddel ezelőtt. (Az alábbi írás a Népszabadság 1988. június 27-i számában jelent meg.)

A fiam az utóbbi napokban lázas izgalommal készül reggelenként az iskolába. Április óta második osztályba jár egy tokiói kerületi tanácsi általános iskolába. (Az oktatási év Japánban áprilistól márciusig tart, és csak öthetes vakáció szakítja meg, július utolsó hetétől. A tanítás hatnapos.) A fakó zöld színű, napszítta műanyag borítású udvar, amelyet hatsávos rózsaszín futópálya szegélyez, minden reggel nyolc óra után kifehérlik, mint amikor tavasszal a virágzás után a gyümölcsfák szirmai ellepik a járdát. Hétszáz gyerek hófehér tornaöltözékben — rövid nadrágban és rövid ujjú trikóban, valamint úszósapkára emlékeztető kis fejfedővel még a tanítás megkezdése előtt kedvére szaladgálhat, tornászhat, használhatja a mászóköteleket, rudakat.

Közöttük minden reggel ott látom azt a kisfiút is, aki csak két mankójával tud talpon maradni, de azért ő is lelkesen kiveszi a részét a kötetlen, felfrissítő testmozgásból. Arra, hogy el ne szabaduljon a pokol, a tanárok vigyáznak, persze tréningruhában, együtt tornászva a gyerekekkel. A futópályán lelkesen köröznek a másodikosok. Mint kiderült, a fiam azért igyekszik minden reggel hamarabb az iskolába, mert ha lefutja a maga három körét (az udvar 40X60 méteres), akkor úgynevezett Marathon-kártyáján bepirosozhat egy kis kockát. Ez egy jó pontnak felel meg. A kártya 36 mezőre van osztva, hatheti feladatot adva a kicsiknek. Ezt az önjutalmazást a másodikosoknál kezdik alkalmazni. A jó pont egyébként nem számít bele az iskolai eredménybe, csak éppen mindenki tudja, hogy milyen teljesítmény húzódik meg mögötte. Ha betelik a kártya, újabbat kapnak, amin a gyerekek egyik kedvenc rajzfilmfigurája látható. Ezen a lapocskán körök várnak kiszínezésre, azonban egy karika itt már öt körbefutással egyenértékű. Ha betelik a lap, tulajdonképpen nem történik semmi, mindenki elteheti emlékbe. Ezt általában az évközi július végi vakációra érik el a gyerekek, közben hozzászokva a napi rendszeres futáshoz.

Szeptemberben, amikor a tanítás folytatódik, azonnal megkezdődik a felkészülés az egyik legnagyobb nemzeti ünnepre, az egészség és sport napjára, amelyet az 1964-i tokiói olimpia emlékére tartanak, minden év október 10-én. Futóversenyt és számtalan ügyességi csapatvetélkedőt rendeznek a sportnapi versenyen, amelyen minden gyerek szerepel, ugyanis nem az élsportra, hanem a tömegsportra helyezik a hangsúlyt.

Hadd térjek azonban vissza a tanítás előtti iskolaudvari félórás zsibongáshoz, amelyet tízperces közös torna követ újabban aerobic-zenére és csak mindezek után kezdődik a tanítás, kilenc órakor. Ez így megy mindennap, télen is. Igaz, a tokiói télben az számít szenzációnak, ha leesik a hó és megmarad fél napig. A csípős idő ellenére azonban ugyanabban a tornaruhában a cikk elején említett jelenet ismétlődik meg. A reggeli és az óraközi mozgás csak ráadás a heti három tornaóra és úszásoktatás mellé.

A tornaóra egyik fő kelléke az ugrókötél. A rosszmájúak szerint az amerikai ugrókötél-bajnokságok ihlették meg a japán sportfelelősöket, és az igazi célja az ugrókötelezésnek a több száz évi lábfejen ülési szokás élettani hatásának a kissé görbe lábnak és a befelé járásnak a korrigálása. Tény az, hogy a távol-keleti országban is van ugrókötél-bajnokság, azonban nem egyéni, hanem csoportos. A vetélkedő országos. Már a fontosabb selejtezőkről is beszámol a televízió, a döntő azonban igazi országos esemény.

A tornateremben hármas sorokban alkotnak oszlopot a versenyzők általában az iskola egy évfolyamából, tornaruhában, mezítláb. A terem két végében egy-egy tornatanár tartja a hatalmas ugrókötelet, majd elkezdi forgatni. A gyerekek, mint a rugó, úgy pattannak föl egyszerre, fognak újra talajt, és kezdődik az egész elölről, több mint százszor. A tornaterem két oldala mentén a szülők összezsúfolódva szurkolnak, önkéntelenül is együtt ugorva a gyerekekkel. A versenyzők lábfejét mutató kamera időnként egy-egy vércseppet is elkap, hiszen a többhetes, netán hónapos gyakorlás közben gyakran előfordul, hogy hólyag keletkezik a talpon, ami a nagy igyekezet közben felszakad. A csoportos ugrókötelezés, a pontosan begyakorolt mozdulatok hajszálpontos egymásutánja, több mint 100 gyerek egyszerre mozdulása fantasztikus látvány. A legutóbbi bajnokságot egy vidéki általános iskola 123 tanulója nyerte. A negyvenegy sorból álló gyerekoszlopnak 127-szer sikerült egyszerre ugornia, úgy, hogy a kötél elsuhanhatott a talpak alatt, anélkül, hogy egyetlen lábba is beleakadt volna. A verseny feszültsége és a győzelem mámora leírhatatlan.

A csapongó írás végére egy adat kívánkozik: Japánban a világon a legmagasabb az átlagos várható életkor a nőknél 80,5, a férfiaknál 75,5 év. Ez már nem egyszerű jó pont, hanem igazi jutalom.

Tokió, 1988. június