Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából – Az ember és a Balti-tenger (1.)

Az újságíró archívumából – Az ember és a Balti-tenger (1.) Az újságíró archívumából – Az ember és a Balti-tenger (1.) Az újságíró archívumából – Az ember és a Balti-tenger (1.)
Kulcsár László

Éppen negyven esztendővel ezelőtt, az akkor külföldön is mértékadónak számított Magyar Hírlap külpolitikai rovatának munkatársaként kaptam a feladatot, hogy tanulmányozzam a balti-tengeri térség néhány országának a környezetvédelmi igyekezetét és kooperációját – különös tekintettel az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmánya szellemében – három évvel a dokumentum aláírása után. Lengyelországban, az NDK-ban (a mai Németország keleti felében) és Dániában jártam, felderítendő az ember és a Balti-tenger kapcsolatát. A négy évtizeddel ezelőtti négyrészes beszámoló – meggyőződésem – akár politikai helyzetjelentésként is szolgálhat az akkori Európa egy részéről. Különösen kicseng ez az NDK-beli kollégák megnyilvánulásaiból, amelyekkel csaknem azonos hangnemű a Dán Kommunista Párt lapja szerkesztőjének a véleménye.

 Az újságíró archívumában őrzött lapkivágások, anno 1978...

Haldokló élővilág A tenger föltámasztá­sa a legfontosabb és legsürge­tőbb teendőnk – kezdte monda­nivalóját Dionizy Such, a Lengyel Népköztársaság külügyminisztériumának osztályigazgató­helyettese. A Balti-tenger melléki országok együttműködéséről beszélgettem vele varsói dolgozói szobájában. – A gigászi felada­tot, azt, hogy a Balti-tenger új­ra tenger legyen, és ne olyan palack, amelyben hónapok, évek múltával csak poshad a víz, csakis a térség hét országának szoros, jól összehangolt, a leg­korszerűbb tudományos és tech­nikai módszereket is hasznosító munkájával lehet sikeresen meg­oldani.

Vendéglátóm a lengyel külügyminisztériumban az észak-európai országokhoz fűződő kapcsolatok­kal foglalkozik; különösen szív­ügyének tartja a Baltikum né­peinek, államainak az együttmű­ködését.

– A térség meglehetősen viha­ros történelmének békés eszten­deiben – folytatta Dionizy Such – a tenger melléki országok ke­reskedelmi kapcsolataikkal, a hajózással, a halászattal lerakták a későbbi együtt munkálkodás le­hetőségének alapjait. Az egyik legrégibb példa erre az Unio Hanseatica, az északnémet ke­reskedővárosok gazdasági és po­litikai szövetsége.

– Úgy vélem, hogy a tenger (vagy tengerek) birtoklásáért folytatott küzdelem – miként a történjem igen gyakran szomorú eseményei is bizonyítják – so­hasem vezetett jóra… – vetet­tem közbe.

–   Egyetértek a megállapítás­sal – folytatta gondolatait len­gyel beszélgető társam. – Nap­jainkban minden eddiginél fon­tosabb. hogy ez a térség, a Balti-­tenger térsége a békés együtt ­munkálkodás szférája legyen. S hogy szavait szemlélhesse is, az irodája falát borító mappa felé fordult: – A második világhábo­rú következtében, majd pedig a két nagy politikai-katonai szövetségesi rendszer kialakulásával átrendeződtek ott is az erővona­lak. A Balti-medence keleti és déli oldalán három testvéri szo­cialista ország, északon két (igaz, más-más módon) semleges állam, az Északi-tenger kapujában pe­dig három NATO-tagország terül el.

– Furcsa talán, hogy imént még az együttműködést hangsú­lyoztam, és most a megosztást emlegetem; közös munkánk szükségességét hangoztattam, és arról beszélek, ami elválaszt bennünket... A történelmi té­nyeket azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, látni kell a fejlődési folyamatot, érzékelni a célok és érdekek különböző­ségét.

– A Német Demokratikus Köztársaság több mint két évti­zeddel ezelőtt, 1957-ben javasol­ta: a Balti-tenger legyen a béke tengere; a parti államok kösse­nek egymással megnemtámadá­si szerződést; tengerükről zárják ki a katonai akciók lehetőségét Akkor, a hidegháború esztendeiben egyik atlanti ország sem foglalkozott a javaslattal, ame­lyet 1963. május 28-án elhang­zott beszédében Kekkonen finn köztársasági elnök továbbfejlesz­tett és az atomfegyver-mentes Észak-Európa megteremtését szorgalmazta.

– A Szovjetunió és a Varsói Szerződés több országának kitar­tó és következetes békepolitiká­ja, diplomáciai erőfeszítései végül is megértésre találtak a poli­tikai realitások iránt fogékony polgári pártok és kormányok ve­zetőinél, megnyílhatott a Helsin­kibe vezető út...

–   Elnézést a hosszadalmas ok­fejtésért – mentegetőzött ven­déglátóm –, végül is arra akar­tam kilyukadni, ami egyik alap­vető célunk: a népek, nemzetek javát szolgáló nemzetközi együttműködéshez. Ezt kínálja, sőt, megköveteli a politikai enyhülés.

Hetvénmillió ember él közvetlenül, a Balti-tenger part­jai mentén – olvastam a finn balti-tengeri bizottság kiadvá­nyában. A tudományos, alapos­sággal, elkészített füzet idézi az 1974. március 18-án aláirt helsinki konvenció legfőbb mondanivalóját: Közös a felelősségünk a Balti-tengerért! Milyen konkrét, lépéseket tett és szándékozik tenni ebből a célból a Lengyel Népköztársaság?

–   Legszebb és leghíresebb tengerparti városunk (a képen a gdanski Artushof) nevéhez fűződik a helsinkit fél évvel megelőző gdanski megegyezés létrejötte – kezdte válaszát Dionizy Such. – A balti-tengeri országok diplomáciai értekezletének záróaktusaként 1973. szeptember 13-án Dánia, Finnország, Lengyelország, az NDK, az NSZK, Svédország és a Szovjetunió nemzetközi szerződést írt alá „a Balti-tenger és a Kattegatt (tengerszoros Dánia és Svédország között – a szerk.) halászatáról és élővilágának megőrzéséről”. A konvenció a mi kezdeményezésünkre jött létre. Az egyezmény nemzetközi jelentősége óriási: a második világháború után ugyanis első ízben ültek a tárgyalóasztalhoz a Balti-tenger medencéjéhez tartozó hét állam képviselői és egyeztették erőfeszítéseiket a Balti-tenger élővilágának megőrzése céljából.

Fuldoklik a víz – ismerték föl a szakemberek. Már akkor, öt évvel ezelőtt (1973-ban – a szerk.), igen súlyos volt a helyzet: a tengerbe ömlő mintegy 200 folyó 60 nagyvárosból és ipari központból évente 1,5 millió tonna mérgező anyagot és 15 ezer tonna foszfort juttatott a körülbelül 370 ezer négyzetkilométer (Svédországnál jóval kisebb) felületű, lényegében zárt medencébe. Napjainkban – az azóta foganatosított védő intézkedések ellenére – még több a Balti-tengerbe jutó, szennyeződés. Oda jutottunk – komorodott el a lengyel diplomata –, hogy a Balti-tenger lett a világ legpiszkosabb tengere! Vizének csupán négy százaléka cserélődik ki az Atlanti-óceán irányába. A tengerfenéken élettelen pusztaságok keletkeztek; a tudósok szerint hatévenként kétszeresére nő ez a sivatagi világ. És közben lankadatlan lendülettel folyik a halászat, a komphajók sok millió tonna árut szállítanak a tengeren... A tengeri állat- és növényvilág pusztulása ugyanakkor egyre tragikusabb méreteket ölt.

– Gond, hogy az utóbbi években – mondta Dionizy Such – a gdanski konvenciót aláírt tőkés országok sorra kiterjesztették halászati övezetüket, mi több, a Közös Piac kívánságának megfelelően, saját halászati övezeteket kívánnak létrehozni a Balti-tengeren. A helsinki konvenciót még nem minden aláíró ország iktatta törvénybe, így nehéz bárkitől is számon kérni a szép elhatározások megvalósítását: szennyvíztisztítók építése, „porszívó” vagy „kukahajók” közlekedtetése a tengeren, amelyek átvennék más hajók hulladékát... Jól tudjuk, mindez milliárdokba kerül, viszont minél később cselekszünk, annál drágább árat fizetünk a halogatásért.

Érzékeny térség ez katonailag, politikailag egyaránt. Úgy véljük, hogy a békés alkotómunka összehangolásával érdekeink egyeztetésével elejét vehetjük az esetleges konfliktusoknak. „Eleink már a 18. században nemzetközi egyezményt alkottak, amely megtiltotta a katonai akciókat a Balti-tengeren…

(Következik: A kormányrúd vége: a műhold.)