Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

A magyar stílusfejlődés nagy pillanata: a korai neoklasszicizmus születése

A magyar stílusfejlődés nagy pillanata: a korai neoklasszicizmus születése A magyar stílusfejlődés nagy pillanata: a korai neoklasszicizmus születése
Balló László

A 18. század második felében Franciaországból induló határozott és erős polgárosodás kezdetei Magyarországon az 1770-es évek közepére esnek. Egy sajátos körülmény folytán – a Szombathelyi Egyházmegye alapítása 1777-ben – a legelső, stílusában tiszta és magas művészettel elgondolt eredményei keletkezésének ideje az építőművészetben nagy pontossággal meghatározható. (A képek a szerző archívumából származnak)

Az egyházi építkezésekkel létrejön az újkori Savaria, a polgári értelemben vett modern Szombathely, amely a következő fél évszázadban vezető szerepet játszik hazánk szellemi életében és a művészetek stílusfejlődésében. A kezdeti munkálatok megrendelője Felsőszopori Szily János (1735–99), Szombathely első püspöke. A tervező és kivitelező pedig Melchior Hefele (1716–94) bécsi építőművész, a császári képzőművészeti akadémia tagja, a passaui hercegérsek és gróf Batthyány József hercegprímás udvari építésze.

A pozsonyi prímáspalota rajza a 19. századból. 

A szombathelyi püspöki palota elegáns épülete a Berzsenyi Dániel téren.

Hefele egyik fő művének, a szombathelyi püspöki palotának megvalósítása mindössze néhány hónappal maradt el pozsonyi munkájától, gróf Batthyány József  palotájának építésétől. A két alkotás műtörténetileg egy időben keletkezett.

Mondják, teljesen egyforma két épület jött létre, s Rudolf Guby, Hefele munkásságának legelismertebb szakértője szerint a pozsonyi épület „az utolsó lépés Hefele fejlődésében a klasszicizmus felé”. Csakhogy ezt kritikával kell fogadnunk, mérlegelendő a tényeket: a két főhomlokzat legalább négy lényeges eltérést mutat. A pozsonyi épület tengelyrendje 3–5–3, a szombathelyi sokkal arányosabb: 4–3–4. Az építész a rendkívüli szélességű közép-rizalittal ellensúlyozza a pozsonyi palotánál azt a tényt, hogy a dísztermet nem a főhomlokzat közepe mögött alakították ki, és így itt a teljes ablaksor felső vonala egy vízszintes mentén húzódik: a középrész ablakai, eltérően a szokványostól, nem magasabbak, optikailag nem kaphatnak hangsúlyt. A pozsonyi palotának, a würzburgi érseki rezidencia tömbjét idézve, a földszint felett egy beiktatott mezzaninja, félemelete is van.

Ez a megoldás, amely építészettörténetileg az itáliai reneszánsz szerkesztését eleveníti fel, Szombathelyen máris elmarad, és háttérbe szorul a stíluskorszak további fejlődése közben is.

Hefele határozottan szakít a műtörténeti előzmények jellegzetes megoldásaival, és a stílus fejlődése a későbbiekben igazolja őt. A pozsonyi palota oromzatát timpanon ékíti, a szombathelyin a teljes középső traktust átfogó sávos attikában (főpárkány felett homlokzati dekorációs céllal emelt domborműves, avagy feliratos alacsony vízszintes falazat) feliratos kőtábla helyezkedik el, amely megjelenésével a város kimagasló jelentőségű ókori építészetének állít emléket. Ugyanakkor e markáns megoldás ezt az épületet esztétikumában messze a korszak egyéb építőművészeti teljesítményei fölé helyezi: Hefele ezzel teljesen egyedi megoldást visz a most kialakuló új stílusirány palotaépítészetének formavilágába.

Végül: Pozsonyban a rezidencia elhelyezésének adottságaiból eredően a főhomlokzat kényszerűen lépcsőzetes és aszimmetrikusan tördelt mindkét szélén, a szombathelyi épület viszont szabad térben áll, s így a zavartalan tervezés eredményéül nyugodt, kiegyensúlyozott, pompás alaprajzi elrendezésben valósulhatott meg.

Apró ráadásként említhető az a furcsa tény, hogy a pozsonyi palota középső főemeleti ablaka mintegy jó arasznyival alacsonyabb az összes többinél, sőt: ennek szemöldöke is – jócskán kiemelkedve – eltér a többitől, mert Hefele itt helyez el egy szerény méretű, lentről alig olvasható feliratos kőtáblát. E négy (plusz egy) eltérés megfogalmazása rávilágít arra a tényre, hogy a szombathelyi püspöki palota építészetileg érettebb, értékesebb alkotás, hiszen valamennyi eltérés Szombathely javára szól: itt oldotta meg Hefele sikeresebben alkalmazkodását az adottságokhoz és az építtető elvárásaihoz, s itt határozta meg az új korszak haladási irányát.

Helyesebb tehát Rudolf Guby megfogalmazását úgy értelmeznünk, hogy Hefele stílusfejlődésében a pozsonyi palota az utolsó lépés a klasszicizmus felé, a szombathelyi pedig maga az abba való megérkezés pillanata.

A belső terek összehasonlításában ki kell emelni, hogy Pozsonyban a császári rezidenciákat idéző fehérbe és aranyba vont reprezentációs teremsor pazarabb, ünnepélyesebb a szerényebb dekorációs pompát elsőként megvalósító szombathelyi szalonoknál, amelyek megjelenését nem a császári külsőségek hatása uralja immár, hanem az új stílus elemeinek mértéktartó, szinte polgárias közvetlenségű jelenléte, amely függetleníti magát a birodalmi reprezentáció dekorációjától. E tényben Hefele keresetlen, ám biztos stílusérzéke, egyénisége és a társadalmi fejlődés iránti fogékonysága tükröződik.

A két díszterem összehasonlításában ismét Szombathelyt illeti az elsőség: a középponti elhelyezésű, pompás szerkesztésű, arányrendű és festésű terem, amely a püspök esztétikai és művészi programját valósítja meg Hefele és Maulbertsch keze nyomán, elismerten hazánk legszebb, és művészetében legértékesebb neoklasszicista enteriőrjét hozta létre. Ezzel szemben Pozsonyban a díszterem messze elkülönülve a reprezentációs teremsortól két keskeny előszobán keresztül érhető el. Dekorációjában hűvös távolságtartás érződik, minthogy az építész a párizsi Palais Royalnak a Napkirály idejében épült ebédlőjét idéző oszlopsorra alapozza a terem belsőépítészeti karakterét.

Hefele alig néhány hónap alatt hatalmasat fejlődött az új stílus tisztább, önállóbb megfogalmazásában, tökéletesítésében és megszólaltatásában.

A pozsonyi prímáspalota mellékutcára néző díszterme.

A szombathelyi palota díszterme, elismerten hazánk legszebb neoklasszicista enteriőrje, Melchior Hefele tervezte, a falfestések keretezése és a klasszicista dekorációs elemek gazdag sorozata is az ő tervei alapján készültek, az öt jelenetes részletet Szily püspök elképzelései alapján Franz Anton Maulbertsch festette 1783 őszén.

  A püspök Hefelét a palota teljes berendezésének tervezésével is megbízta, ami meglehetősen ritka jelenség a magyar építészet történetében. A teljes bútorzaton kívül a művész a belső terek összes használati és dekorációs eszközét is megtervezte egységes stílusban. Ezek jó része ma is a palotában található: az ülőbútorok és asztalkák sorozataitól a faragott falikarokig, faburkolatokig, kilincsekig, képkeretekig, vakolatdekorációkig.

A nemrég végzett felméréskor mindezeket dokumentáltam és írásba foglaltam, kiegészítve a történelem viharaiban szétszóródott állomány azon részével, amely ma is a városban, avagy térségünk más városaiban található – magángyűjteményekben.

Az épület elhelyezéséről ismeretes, hogy azt a középkori eredetű, nem sokkal azelőtt  felújított Sarlós Boldogasszony templom és a szemben húzódó Uri utca tengelye határozta meg. Szily püspök első terve szerint a palota oldalszárnyai 1-1 tengellyel szélesebbek lettek volna, szélesítve ezzel a két oldalszárny közötti távolságot a templom palotaudvari befogadása céljából, lehetőséget kínálva annak egy későbbi bővítésére is.

Anton Tischler metszetének ábrázolása diszkréten délre tolja a vártemplom hatalmas tornyának ábrázolását, ám az valójában közvetlenül az új palota homlokzatának közepe mögött tört az égbe, és kimagaslott felette, nagyon zavaró képet mutatva közel tíz éven keresztül. Amikor a palota terveit megváltoztatták, és az épület keskenyebb, jelenlegi kiterjedését kapta felépítésekor, lényegében máris megpecsételődött a román kori épület fölé vont barokk templom sorsa: az 1790-es évek legelején aztán (a város határozott tiltakozása ellenére) el is bontják, amint lehetőség nyílik az új székesegyház megvalósítására.

Tischler Antal rézmetszetének jobb szélén megjelenik a szeminárium és a püspöki palota épülete. A kettőt ideiglenesen összekötő vakablak–soros falat, amely lezárta a püspök kertjét, a székesegyház megépítésekor elbontották. A két épület között hátul látható a termetes kerekvár, amelynek fele részét helyileg ma a székesegyház szentélye foglalja el. A palota másik oldalán, erősen balra csúsztatva a város plébániatemplomának hatalmas tornya emelkedik ki. A templomot Szily János püspök a város heves ellenkezése dacára elbontatta az új székesegyház építkezésének kezdetekor, 1794-ben.

Megemlítendő még, hogy Szombathely püspöki palotáját a helybeliek a ma is püspökvárnak (is) nevezik, és e kifejezés arra utalhat, hogy a nagy építkezések előtt e helyen valóban egy középkori vár állott, és a győri püspökség tulajdonát képezte. Ám hozzá kell mindjárt tenni, hogy ez a vár sosem volt püspöki székhely a Szombathelyi Egyházmegye megalapítása előtt. Vagyis használata szerint nem igazán tartalmaz a mai püspöki palota a romos, régen elbontott várral ilyen értelmű rokonságot. Másrészt: amíg állt a vár, nem létezett a palota, és mire megépült a palota, már nem léteztek a vár vizes árkai, védfalai, kapuzata.

Igazából más titka van e valóban máig fennmaradt szóhasználat eredetének. Mint oly sok mindent, ezt a kifejezést is Győrből hozta az új egyházmegyei központ: Győr városa hívja hosszú évszázadok óta püspökének lakhelyét püspökvárnak, onnan érkezett e szó és terjedt el Szombathelyen.

Hefele Menyhért építőművészete Magyarországon elsőként jelenítette meg a Franciaországból már az 1750-es évek közepén induló neoklasszicizmust (ott XVI. Lajos stílusnak nevezik), amely felváltotta az akkorra már kiüresedés nyomait mutató rokokó ízlést és életformát. Hefele sajátos formanyelvével hazánk gazdagodására mindjárt a legmagasabb művészeti színvonalon rakta le ennek az új stílusnak alapjait. E hatalmas stílusteremtő munka színtere a szombathelyi egyházmegyei központ, mecénása, életre hívója, sőt: lényegében elgondolója, meghatározója pedig maga Szily János, a város első püspöke.

Savaria belvárosától mintegy öt kilométerre, Szentkirályon, a templom falába építve került elő a feliratos, reliefes kőtábla, amelyről Anton Laicher, a bécsi császári rézmetsző akadémia tagja készített rézmetszetet. A metszet Schönvisner Istvánnak, a magyar archeológia atyjának Szombathely történetéről írott könyvében jelent meg, amely az első városmonográfia volt (Antiquitatum et historiae Sabariens  ab origina usque ad presens tempus libri novem, Trattner Mátyás, Pest, 1791.)  A latin nyelvű tudományos munka Szily püspök megbízásából készült , és huszonhárom  mellékelt rézmetszetéből húsz az ókori Savaria legjelesebb feltárt művészeti emlékeit, kő faragványait mutatja be.