Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma kedd van, 2018. december 11. Az év 344. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737436. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Helyszíni jelentés Delhi nehéz napjairól

Az újságíró archívumából: Helyszíni jelentés Delhi nehéz napjairól
Farkas József György

Csaknem három és fél évtizede már, hogy szikh testőrei gyilkos merényletet követtek el Indira Gandhi (a képen) ellen. Két hónappal korában az indiai kormányfő még interjút adott a Népszabadságnak, amelyben megmagyarázta a lap olvasóinak, miért volt szükség országában a rendkívüli állapot bevezetésére, a hadsereg egységeinek bevetésével a szikh terroristák által megszállt amritszári Aranytemplom elfoglalására. Az interjú készítője a gyilkosságot közvetlenül követően ismét Delhibe repült, hogy helyszíni jelentésben számoljon be a világ második legnépesebb országában kialakult drámai helyzetről… (Az alábbi helyszíni tudósítás a lap 1984. november 10-i számában jelent meg.)

A csontsovány kutyák tanácstalanul ácsorogtak a járda szélén. Azt rég megszokták már, hogy a koldusgyerekek időnként elkapják előlük az odavetett falatokat. Az is mindennapos volt, hogy az utcai borbély, miután a frissen borotvált vendég távozott, leöntötte őket a szappanos vízzel. Nem lepődtek meg sem a rúgásoktól, sem a lármától, a taxik és riksák rosszul beállított motorjainak kipufogógázát is megszokták már, életükhöz tartozott. Ám ez más volt. Az utcák kiürültek, az üzletek becsuktak, a hentesbolt felől sem hozta a szél a friss hús ínycsiklandó illatát, csak a szikh textilárus kiégett üzletéből szivárgott émelyítő szagú, vékony füstfonál. Az úttesten átballagó, ugyancsak riadt szürke tehén látványa sem nyugtatta meg a kóbor ebeket, egyre az embereket keresték. S mivel azok csak nem kerültek elő, a kutyák összebújtak, felborzolták meghatározatlan színű szőrüket, és nyüszíteni kezdtek. Féltek.

Az indiai főváros valóban természetellenes képet mutatott azzal, hogy kongott az ürességtől. Pedig napközben nem is volt kijárási tilalom. Ám a Gandhi asszony halálát követő három éjszakán olyan események, sőt tragédiák zajlottak le, hogy aki csak tehette, nappal is otthon maradt, bezárkózott. Azt ugyanis, hogy „a szikhek megölték anyánkat”, sokan használták fel valamilyen régóta esedékes személyes bosszú végrehajtására, alantas indulataik levezetésére, gyújtogatásra, vagy egyszerűen csak rablásra.

Ha egy rossz szomszéd, egy régóta haragos „útbaigazította” a korai szürkület leple alatt az utcára özönlő tömeget, hogy merre lakik egy szikh család, máris felhangzott a vészjósló csatakiáltás: „Halál Indira Gandhi gyilkosaira!” A rémülettől mozdulni sem tudó vagy éppen ide-oda rohanó gyerekek, a sikoltozó asszonyok rendszerint megúszták kisebb-nagyobb veréssel, de a szakállas, turbános férfiakat, különösen, ha azok tőreiket, a vallási okból mindig maguknál hordott kirpant is előkapva ellenállást tanúsítottak, sok esetben halálig ütlegelték. Az indulatok elszabadultak, a tömeg gyilkolt és pusztított, mégpedig annak az asszonynak a nevét harsogva, aki utolsó leheletéig India egységéért, lakói egyetértéséért küzdött.

A rendőrség nem készült fel a váratlan helyzetre. Az autón közlekedő, többnyire ólmos végű botokkal felszerelt rendőr-járőr közeledtére a fosztogatók, gyújtogatók először igyekeztek kereket oldani. Amikor azonban az őrjárat, ahelyett hogy beavatkozott volna, megfordult és elhajtott, a tömeg, a husángokkal felszerelkezett huligánok csoportjai végképp nyeregben érezték magukat.

Veszély fenyegette azokat is, akik (sokan voltak ilyenek) üldözött szikh családokat befogadtak. A fejvadászok ugyanis sorra járták a szikhek lakta negyedek házait szadarzsik, „szakállasok” után kutatva. Trilok úrral, egy iroda titkárával beszélgetve megtudtam, hogy az illető lakása körül 17 férfit mészároltak le, tetemeiket csak másnap délben sikerült elszállíttatni az utcáról. Az idősödő ember az átélt szörnyűségek hatása alatt remegő hangon mondta el, hogy egyik szikh szomszédjának konyhájában csak az utolsó pillanatban sikerült eloltaniuk a tüzet, a lángok már a gázpalack oldalát nyaldosták.

(Néhány nap múlva, amikor már könnyebben lehetett mozogni, magam is eljutottam az említett hely közelébe. Láttam a ronccsá égett személyautókat és kerékpárokat, a felperzselt élelmiszerboltot, amelynek tulajdonosa elborult elmével ült a romokon, a megpörkölődött takaró- és matracdarabokat kerítéstől kerítésig görgette a szél a kihalt házsorok között.)

Ez a pogrom a Gandhi-gyilkosság utáni második éjszakán zajlott le. A harmadik éjjelen szálláshelyem közvetlen szomszédságában az utcán a csőcselék megkövezett egy szerencsétlent, akinek halálüvöltése hosszasan visszhangzott a sötétben. Egyik kollégám szemtanúja volt annak, hogy a tömeg egy turbános taxisofőrt kocsijával együtt elégetett.

A hosszú kések és a még hosszabb dorongok, a petróleumos palackok és a valahonnan előkerült lőfegyverek éjszakái után sűrű fekete füst telepedett Delhi déli és keleti részére, az óváros főutcájára: a Csandni Csouk helyenként bombatámadás utáni képet mutatott. A másik bevásárlóközpont körkörösen épített fehér üzletházainak falán óriási fekete foltokat hagyott a füst. Amikor egy barátom gépkocsiján arra mentünk, a tüzeket már eloltották, de a járdát még sokfelé borította kő és üvegcserép. Az épületek közötti zöld tér, amelyen általában embertömegek jönnek-mennek, mások pedig a fűre telepedve sziesztáznak, most üresen félelmetes látványt nyújtott.

Még félelmetesebbek voltak a gyorsan szárnyra kapott rém hírek. „Merényletet követtek el a köztársasági elnök ellen is”; „Megmérgezték a vízvezetéket a fővárosban”; „Pandzsábból hinduk hullájával megrakva futott be az expresszvonat a delhi pályaudvarra.” A híreket azután cáfolták (a rendőrség két külön telefonszámon adott felvilágosításokat), de ettől persze a nyugalom nem állt helyre. Annak egyébként, hogy terroristák vonatokat támadnak meg, van némi múltja Indiában, az újságok beszámoltak néhány ilyen esetről, amelyek az elmúlt napok során valóban megtörténtek, egy-két tucat ember halálát okozva. A fővárosban hivatalos összesítés szerint az áldozatok száma megközelítette a hatszázat és e körül volt vidéken is.

A rettegés napjaiban mindenki arra figyelt, mit tesz az anyja halála után néhány órával miniszterelnöknek felesketett Radzsiv Gandhi.

Lesz-e ereje a kezdődő polgárháborút megfékezni, vagy pedig a családi gyász fájdalma és a hirtelen rászakadt felelősség súlya így együtt már meghaladja a teherbírását?

Most közvetlenül a legdrámaibb események után nyugodtan mondhatjuk: a negyvenesztendős politikus élete eddigi legkeményebb próbáját becsülettel megállta. Nem vesztette el a válság közepette sem a hitét, hogy az emberekre lehet hatni jó szóval és érvekkel. Rádió- és tévébeszédeiben figyelmeztette a jó szándékú tüntetőket, hogy az adott pillanatban anyja akaratával ellentétben cselekszenek még akkor is, ha Indira Gandhi nevével az ajkukon vonulnak fel. Ugyanakkor megnyugtatta az ország lakosságát, hogy kormánya a rendet bármi áron fenntartja, az állampolgárok személyi és vagyoni biztonságát felekezetre, nyelvre, származásra való tekintet nélkül garantálja.

S hogy ez nem volt üres szólam, azt a katonaság páncélozott járműveinek csörömpölése, a csapatszállító repülőgépek motorjainak zúgása hamarosan jelezte is. Delhibe szinte valamennyi fegyvernemből érkeztek alakulatok, s a sisakos, jól felszerelt katonák, a dzsavánok megjelenése az utcákon jótékonyan hatott a rendőrségre is. A főváros új rendőr-parancsnoka és a hadsereg vezetése gyorsan összehangolta tevékenységét, ami nem csak a már ismert okok miatt volt égetően szükséges, hanem azért is, mert közben elérkezett Indira Gandhi búcsúztatásának a napja. A gyászszertartáson 114 ország – köztük a Magyar Népköztársaság – képviseltette magát magas rangú küldöttségekkel. Az ő személyes biztonságuk garantálása nemcsak politikai, hanem immár presztízskérdés is volt az indiai vezetés számára.

Az utolsó súlyos incidensek a búcsú emlékezetes szombatját megelőző éjszaka zajlottak le. Akik őszintén gyászolták és siratták az elhunyt kormányfőt, többnyire már megértették: a kijárási tilalom ellenére az utcára özönlő csőcseléknek semmi köze ahhoz, amiért a miniszterelnök asszony élt és meghalt, még ha mégoly hangerővel ordítják is, hogy „Indira Gandhi amar rahé” (Indira Gandhi halhatatlan). S mivel addigra a szikhek vagy elrejtőztek, vagy a fegyveres erők által létesített ideiglenes táborokban találtak menedéket, a randalírozók célja immár egyértelműen a rablás, fosztogatás, rombolás maradt. Az éjszakában messze elhangzó artikulálatlan kiabálásba rövid géppisztoly-sorozatok zaja, puskaropogás vegyült.

A temetés napján be nem jelentett ostromállapot uralkodott. A fontosabb hidakon, felüljárókon harckocsik álltak, a levegőben az indiai légierő helikopterei köröztek, a külföldi vendégeknek szállást adó Asoka és Sheraton szállodák környékén az egyébként üres utcák két oldalán katona katonát ért. Egész nap szünetelt a távolsági vasút- és közúti forgalom, a Palam nemzetközi repülőtér nem fogadott gépeket. A drákói intézkedések eredményeképpen a gyászszertartás rendben, méltósággal zajlott le. És azután? A kormány felhívásának eleget téve hétfő reggel ismét kinyitottak a hivatalok, az üzletek, a piacok. Különösen az utóbbiakra volt rendkívül nagy szükség, mert a máról holnapra élő, kis keresetű, öt–tíz deka élelmiszert vásárló családok már minden készletüket elfogyasztották. A tejellátás ugyancsak rendben megindult, a kenyér viszont – legalábbis az első napokban – komoly hiánycikknek bizonyult. Egyik ismerős családhoz is megérkezett Badri bácsi, a mosóember, aki Trilokpuriból biciklizett vagy két órát – tehát Delhinek ezt a korábban lezárt városrészét is megnyitották, de a buszok arra még nem jártak. A főváros más, elsősorban központi kerületeiben viszont már megindult a tömegközlekedés, és – öt nap után először – ismét feltűntek színes turbánjaikban a szikhek. Az elszenvedett megrázkódtatások, tragédiák még ott tükröződtek arcukon, szemükben. De hát élni kell, így – már akiknek megmaradt – ismét kinyitották üzleteiket, előhozták taxijaikat.

A pusztítások következményeit, ha nem is gyógyítja, de kétségkívül enyhíti az a gyorssegély, amelyet a helyzet felmérésére kijelölt bizottság javasolt, és amit Radzsiv Gandhi haladéktalanul jóváhagyott.

Ennek értelmében minden erőszakos haláleset, illetve minden teljesen lerombolt ház után tízezer rúpiát kapnak a rászorultak (ez átszámítva mintegy ötvenezer forintnak felel meg, de a mienktől teljesen eltérő ár- és életviszonyok miatt gyakorlatilag jóval többet jelent). Az anyagiakkal legalább azonosan fontos a meggyötört emberekkel való törődés, a különböző vallási felekezetek is többnyire példásan segítik a rászoruló szikheket. A vidéki hozzátartozókhoz soron kívül továbbítják a menekülttáborok lakóinak üzeneteit: megvannak, túlélték, ne aggódjanak értük.

Kollégánk (bal oldalt), a hindi nyelven kiválóan beszélő Farkas József György interjút készít Indira Gandhival, India miniszterelnökével. 

A delhi rendőrség a kétesebb környékeken házkutatásokat folytat, eddig több mint húszmillió rúpia értékű rabolt holmit szedtek össze, letartóztattak kétezer-nyolcszáz embert.

Az iskolákban, egyetemeken hétfőn kezdődnek meg ismét a foglalkozások. Helyre kell még állítani a szikhek kezelésében levő tanintézeteket is, amelyeket ugyancsak nem került el a terrorhullám. (A Guru Harikrisnan iskolát, az egyik legnagyobb szikh tanintézetet teljesen feldúlták, kiégették, kirabolták.) S talán éppen a gyermekeknél a legfontosabb a szörnyű élményeket mielőbb feledtetni, a gyűlöletet kigyomlálni, amíg lehetséges.

A történtekért a felelősséget senki nem igyekszik magára vállalni.

Még a szélsőségesen soviniszta hinduk szervezete, a Rástrija Szvajamszevak Szangh (RSZSZ) vezetői is elhatárolták magukat az eseményektől. Más politikai tömörülések is vádaskodnak, tiltakoznak, sajnálkoznak.

Számomra ebben a nehéz időszakban azok a diákok voltak a legszimpatikusabbak, akik a delhi egyetemről vegyes csoportokban – hinduk, moszlimok, szikhek együtt – békés tüntetésre vonultak az utcára, magasra tartva a jelszót: Ektá, áhimszá, bháicsará – je hi he dhárm hamárá! (Egység, erőszak-mentesség, testvériség – ez a mi hitünk).