Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. február 22. Az év 53. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737509. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Értékteremtőit öleli keblére a haza

Értékteremtőit öleli keblére a haza Értékteremtőit öleli keblére a haza Értékteremtőit öleli keblére a haza
(Munkatársunktól)

Manapság oly’ ritka meghitt, szívet-lelket melengető, elmét büszkévé csiszoló ünnepeink között is kimagasló órácskát élhetett meg ma kora délután a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermének közönsége, szellemi – kulturális és tudományos – életünk krémjének népes csoportja. Kitüntetetésük átvételére várók és esztendővel, esztendőkkel ezelőtt kitüntetettek, családtagok, barátok, kollégák. Az alkalom: a Hazám-díj átadása, immár tizennyolcadik alkalommal. (Nyitó képeinken: a díjak és a gyülekező ünneplők; fotó: Gergely Beatrix)

Az adományozó a XXI. Század Társaság (alapíttatott 2001. január 31-én 35 tudós és közéleti személyiség által), amely József Attila költészetének (egyik) csúcsaként ismert szonettkoszorújáról, a Hazámról elnevezett díjjal ismeri el – miként Kocsis András Sándor, a XXI. Század Társaság elnöke köszöntőjében hangoztatta – a költemény szellemiségét teljesítményében, értékében folytató és újrateremtő azon hét személyiségnek adományozza életművéért, akit az adott évben arra a legérdemesebbnek ítél.

Bal oldalt Galkó Balázs színművész, a jobb oldali képen Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő.

A kuratórium – a politikától szigorúan elhatárolódva – általában 45–50 jelölt közül választja ki a heteket, szerencsére ennél is sokkal nagyobb a kínálat. A Hazám-díjat hagyományosan a rövid életű, külső és belső okok és körülmények miatt elbukott Első Magyar Köztársaság kikiáltásának évfordulóján (november 16-án) vagy ahhoz közeli napon adják át.

A jeles kuratórium – Vámos Tibor elnök, akadémikus, villamosmérnök, Ágh Attila professor emeritus, politológus, Gönczöl Katalin professor emerita, kriminológus, Kocsis András Sándor, a XXI. Század Társaság elnöke, Romsics Ignác akadémikus, történész, Tompa Andrea író, színikritikus és Varga Gyula professor emeritus, közgazda – ez alkalommal Beer Miklós váci megyéspüspököt, dr. Csikai Miklós agrár-közgazdászt, Eötvös Péter zeneszerzőt, Gombár Csaba szociológust, Mészáros Márta filmrendezőt, Ráday Mihály operatőrt, rendezőt, városvédőt és Tolnai Ottó költőt tartotta az érdemes között is a legérdemesebbnek a Hazám-díjra. (A képen az idei Hazám-díjasok:)

Mielőtt a kitüntetettek átvették a díjat, Varga Imre József Attilát ábrázoló gyönyörűséges József Attila plasztikáját, az ünneplő közönség Balázs János zongoraművész játékában és a József Attila műveit senki másnál nagyszerűbben előadó Galkó Balázs színművész szavalatában gyönyörködhetett, és meghallgata a „Hazám”-mal egyidős Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő köszöntőjét.

Az idei kitüntetetteket (miként tavaly is) Varga Gyula professor emeritus laudálta. Elsőként MÉSZÁROS MÁRTA filmrendezőt és forgatókönyv-írót méltatta:

«Apját, a Szovjetunióba áttelepült Mészáros László szobrászművészt, a sztálini önkény kivégeztette. A Kirgíziában élő család előbb apa, aztán két évre rá, anya nélkül maradt. Mészáros Márta ettől kezdve a háborús árváik és a nyomorék gyerekek sorsából részelt.

„Ott mindenki szegény volt, szenvedett, de az emberek jók voltak egymáshoz – mondja el egy interjúban. – Ottani életem első harmadában folyamatosan éheztem. Mindent megettem, s ezzel így vagyok ma is!”

Megpróbáltatásokkal és sikerekkel, bátor egyéni döntésekkel telt eddigi élete. És főként munkával. Több mint 60 alkotás, benne 26 játékfilm fűződik a nevéhez. Most is tucatnyi témája vár a megvalósításra.

Mindig valami fontos igazságot, valami titkolt, vagy „illetlennek vélt”, „pestiesen szólva: nicht vor dem Kind!”-dolgot mutat be. Ilyen a „Kilenc hónap“ című filmje is, amelyben a világ nézői először láthattak élőben szülést. A film itthon közfelháborodást keltett, külföldön nagy sikert aratott.

„Úgy éreztem, ekkor lettem filmrendező!“ – nyilatkozta nemrég.

Most megy a mozikban a 86 éves korában készített, „Északi fény” című filmje, amely a háborúkban a katonáknak a nők ellen elkövetett erőszaktevéseivel való bátor, az áldozatokkal együttérző szembenézés. Pontosan: a szovjet katonákéval, Magyarországon.

Biztosan ő is tudja, hogy ezzel fájdalmas sebeket és eddig elhallgatott történéseket tár fel, amely szélsőséges véleményekre is alkalmat adhat. Indoklása meghatóan egyszerű: „Nem szabad úgy meghalni, hogy ne mondd el az igazat!”

Ez az indítéka a „Napló…” című filmjeinek, s a „Temetetlen holtak” címűnek is, Nagy Imréről.

Magát hazátlannak tartja ugyan, de szereti az élete során honfitársként megismert népeket.

Bár hét nyelven beszél, önmagát mégsem tartja túl okosnak. „Csak érzelmileg vagyok okos” – mondja szerényen. Művei az előbbit aligha, de az utóbbit tényleg igazolják is.

Azt hiszem, ha lenne lengyel és orosz Hazám-díj is, ő, a miénk mellett, ezeket szintén kiérdemelné!»

BEER MIKLÓS váci megyéspüspök a kevesek egyike, aki egyházának emberbaráti arcát mutatja felénk! De nem is a régi képek világfájdalmas, harsány jámborságáét!

Ő nem prédikál a halaknak és a madaraknak, inkább fordul a szegény, a rászoruló hívek felé. Igaz, – «Isten szegénykéje» – Páduai Szent Antal is, inkább volt az elesetteket védelmező, gyújtó hangú szónok, mintsem a halak prédikátora, amire valójában templomi hallgatóság híján, bizony, rákényszerült.

Beer Miklós megmaradt mosolygós, falusi lelkipásztornak, s nem vált megközelíthetetlen főpappá. Neki nincs saját focicsapata és még egy Balaton-parti üdülőtelepe sincsen.

Saját meggyőződése alapján ítéli meg a nehéz élethelyzeteket, törekszik megértésükre és kellően bátor bevallani, hogy tévedni is szokott.

Esterházy Péter szavaival: Ő nem a harcos, a „sziszegő kereszténység” papja! Ezt az együttérző, ezt az „ingerlő szelídséget”, sokan nem is bocsátják meg neki. Bírálói és ellenségei is vannak.

„Ferenc pápa magyar hangja!” – olvasom valahol. Van, akinek ez tetszik, van, aki fölháborodik.

De hadd idézzem, tényleg mit is mondott a Pontifex Maximus, azaz a „Hídépítő” a Károly-rend átvételekor?

«Egy új európai humanizmusról álmodom, a humanizáció állandó előrehaladásáról, amelyhez szükség van emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi utópiára. Fiatal Európáról álmodom, amely … gondozza gyermekét, aki testvérként segíti a szegényeket, a befogadást keresőket. Olyan Európáról, amely érvényre juttatja, hogy a betegek és idősek ne legyenek leselejtezve. Olyan Európáról, amelyben migránsnak lenni nem bűntény, hanem felhívás egy nagyobb elkötelezettségre az egész emberi lény méltóságával.»

Beer Miklós bölcs és vidám ember. Most ezért is, egy keresztény reformátor gondolatát idézem.

Luther Márton – állítólag – egyszer egy bírálatra így kiáltott fel: „Hát akkor, ha az Istennek tényleg nincs humorérzéke, akkor én nem is szeretnék a mennyországba jutni!”

Beer Miklósnak viszont igen jó esélyei vannak erre!

Mégis azt kérem tőle, hogy azért ne tessék sietni!

CSIKAI MIKLÓS kertész, az Árpád Rt. elnök-vezérigazgatója

„Korunk hőse!” Szolidabban szólva: Korunk embere! Azaz egy sikeres és fordulatokkal teli, munkás életpálya képviselője. Céltudatos, szuverén, világot látott és értő szakember.

Csikai egy – 1956-ért megbüntetett – kálvinista lelkész fia, aki – az akkori oktatási rendszer tűrésével – tandíjmentesen kertészmérnöki diplomát szerzett.

S ezzel az ingatag politikai háttérrel, tanárai bátor kezességvállalásával, másodmagával, Hollandiában, egyesztendős ösztöndíjjal tanulta el a korszerű üvegházi zöldségtermelés rejtelmeit.

Hazajőve, szaktanácsadóként oktatta, terjesztette a magyar kertészek között a nyugati technológiát és a piacgazdaságban követendő alapelveket. Az akkori szójárás szerint: „föllazított”. Egyikeként, a nyugati égtájak felé nyitó agrár-szakembereinknek.

Előbb főkertész, majd elnök lett, egy olyan téeszben, ahol hajdanán, az új tagokat, csak kétéves próbaidő után engedték be maguk közé a szentesi kertészek. Ma ő a jogutód Árpád Rt. „top managere”.

A cég ötszáz családnak ad tisztességes megélhetést, s még ezernél is többnek mellékkeresetet, a munkanélküliség sújtotta, elszegényedett Dél-Alföldön. Az Árpádban – sok más mellett – 400 ezer négyzetméteren folyik termálhőt hasznosító üvegházi termelés. Félve, és csak halkan említem, hogy ezen száz szabványos méretű futballpálya is elférne.

Kórházi műtőket lepipáló eszközökkel, nagy szorgalommal és fegyelemmel, biológiai növényvédelemmel termelik a paradicsomot, paprikát.

Hívő nagyüzempárti, a környezetvédelem, az iparszerű kertészet és a dolgozói érdek összehangolásának sikeres nagymestere!

Gyakorta hivatkozik a világelső holland kertészek két jelszavára: „Fejleszteni, vagy eltűnni a piacról!” illetve, hogy „A szomszéd kertész nem legyőzendő ellenfél, hanem potenciális partner.”

Kívánsága pedig így szól: „Jó lenne megtanulni a nálunknál boldogabban élő népektől, hogy minden feladathoz úgy kell hozzáfogni, hogy az sikerüljön!”

EÖTVÖS PÉTER zeneszerző és karmester korunk világszerte legelismertebb magyar muzsikusa. Kodály és Bartók örökségének ápolója és hirdetője.

Fontosnak tartja, hogy a publikum a saját korát ugyanúgy megismerje a zenében is, mint a többi művészeti ágban. Mert a zene éppen úgy része életünknek, mint annak minden más eleme.

Ezért is célja, hogy a mai zene, a szórakoztató szerepén túl, visszakapja a társadalmi közösségképző erejét is. Az általa létrehozott Kortárs Zenei Alapítvány célja a művészek szakmai továbbképzése, a kapcsolatépítés, és a közönség megnyerése is.

A kortárs zene sorsa semmikor sem volt könnyű, valaha talán még a mainál is nehezebb! Bartók zenéjét egyenesen botrány és műve betiltása követte.

Eötvös Péter szerint, már itt az ideje, hogy a „kortárs zene” kifejezésből a kortárs szót elhagyjuk, s csak a zene maradjon. Ma a művészi alkotások kínálata nő, a kereslete szóródik, és jobbára apad is. Különösen igaz ez napjaink művészetére, így a zenére is.

Mert hol van már az utcasarkon az új operaáriát dúdoló és fütyülő suszterlegény? Igaz, se könnyen fütyülhető dallamok, se suszterlegények nincsenek már és a fütyülés, sőt az énekelgetés, a dúdolás is kiment a divatból!

Kell-e mindezt hiányolnunk? S ha igen, mit teszünk a változásért?

Egy fontos választ Eötvös Péter adott erre: „A zene értését, mint minden mást is, meg kell tanulni!” A dolgot nehezíti, hogy nem tudjuk pontosan, hol kezdődik a művészet, s benne, hol a zene. Alighanem mindenki kedveli is a zenét, csak mindenki másfélét és másként.

Végül egy idevágó történet, amit Losonczi Ágnes egyik írásában olvastam.

Kutatóként a MÁVAG-ban járván, elvitték őt a szerelőcsarnokba, ahol azt kérdezte, hogyan lehet ezt a szörnyű és értelmetlen zajt kibírni? A válasz: Ez nem értelmetlen zaj! Figyelje csak! Most üt a nagykalapács, ez a tu-tu-tu a szegecselő, ez a motor hangja stb. Mindegyiknek van értelme, rendszere, és szigorú ritmusa is!

S ekkor erről, meg a motorok hangjáról, eszembe jutott Eötvös Péternek a „Páris-Dakar” című műve...

GOMBÁR CSABA szociológus, politológus

A magyar társadalom helyzetével foglalkozó Gombár-munkák, a kortárs publicisztika, legszebben és a legpontosabban fogalmazott írásai közé tartoznak.

Álruhás szépíró!

A bántó szavaktól mentes, olykor önironikus írásműveit a napjainkban oly ritka szelídség, a vitapartnereit a saját szemmagasságába emelő stílus jellemzi. Felülemelkedve a nézetkülönbségeken, mindig kiegyensúlyozottan, nem indulatból érvel, még akkor sem, ha belül talán nagyon is haragos.

Igazán irigylésre méltó erény, ami sokunknak javára válhatna!

Írásainak zöme a politikával foglakozik, tapasztalatai alapján, életpályájának sikeres és kudarcos mozzanataival, önkritikusan, gyakran ironikus formában.

Meggyőződéses liberális! Az emberi szabadság szépségének és értelmének hitszónoka! Idegen tőle a harci düh, de ostorozza a gyengéknek, a politikába is beépült fegyverét, a gyűlölködést. Mint írja: „A politikailag korrekt beszéd az, hogy legalább szavainkkal ne sértsünk másokat.“

Erre idézek is tőle egy aktuális példát:

„Amire jutottam tehát – írja –, hogy érteni véljem a kormány államkollektivista, nemzeti népközösségben való érvelését… Ez a szemlélet az, amely a kormány által vezérelt politikai szerkezetünk működési módját alapvetően befolyásolja.”

De hozzáteszi, hogy „mivel a problémák még enyhülni sem látszanak, a kormányerők hangsúlyosan az elkövetkezendő történelemre hivatkoznak. Csakhogy – folytatja – a történelem még soha senkit és semmit nem igazolt. Igazolni csak a történészek szoktak – jobbára egymással szöges ellentétben.”

Szerinte, ha a társadalmi csoportok, de főként az etnikumok egymás közötti, hétköznapi súrlódásai állami figyelmet kapnak, akkor a „hatalmi szó” és „igazságtevő akarat” csak tovább gerjeszti a feszültséget.

Fontos következtetése, hogy meg kell tanulni érteni és alkalmazni a demokrácia alapszabályait! Ezek gyakorlásához pedig, az állampolgároknak felnőtté kell válniuk.

Mert Sütő András szerint is: „Aki nem tudja merre tart, azt oda vezetik, ahova akarják!”

RÁDAY MIHÁLY, filmoperatőr, rendező, tévés szerkesztő, városvédő

Ráday Mihály gazdag örökséget kapott a szüleitől: tehetséget, szorgalmat, a szépség és az értékek szeretetét és felismerésük képességét. Jól is sáfárkodik velük!

Pontosabb, ha foglalkozására azt mondom, hogy a műemlékek és az érdemes értékek szenvedelmes őrzője, sok jó dolgok kitalálója és útjuk kitaposója, aki ténylegesen hisz is abban, amit csinál.

Nem is véletlenül áll ő a Budapesti Városvédő Egyesület élén, s van Kossuth- és Europa Nostra-díja is!

Az „Unokáink sem fogják látni” tv-sorozata igényes ismeretterjesztő, ízlésfejlesztő műsor volt. Kár, hogy 2010-ben „fölöslegessé” nyilváníttatott.

Ráday – főként hosszában – egy kandeláber méretű, szavainak zengzetes baritonjával is nyomatékot adó személyiség, akinek „szorgalmazására” – áll e „leereszkedő kifejezés” azon a réz emléktáblán –, amely a pesti Andrássy úton sorjázó, egykori lámpaoszlopok másolatainak fölállítására emlékezik.

Állítólag – a 80-as évek közepén –, ravasz módon, megautóztatta a Fővárosi Tanács elnökét. Majd a Podmaniczky tér sarkán megkérdezte tőle, hogy „nem illenék-e ide egy jó szobor?” Dehogynem! – jött a válasz!

Ő kinyitotta a csomagtartót, mutatva Kő Pál már kész modelljét, kezében a várbéli, városvédő Pallasz Athéné szobrocskájával.

Mivel a hajdanvolt tanácsok és a mai önkormányzatok közös, „hagyományőrző istenének” malmai lassú őrlésre vannak „bekalibrálva”, a szobor öt évre rá, a helyére is került. Prédául azoknak, akik rendre kilopják Pallas Athéné kezéből a lándzsát!

És kudarcok ne lennének? Jól emlékezhetünk a Kossuth tér – azóta már régen kivágott – szép fáira, amik végignézték, hogyan fűrészelik szét az árnyékukban álló Károlyi-szobrot.

Sehol nincs könnyű dolga annak, aki az „útban lévő, ócskának hitt, avítt dolgokat”, s a kínosnak vélt szobrokat, utcaneveket menteni akarja.

De ha mérlegre teszünk mindent, Ráday és kollégái sok érdemes emlék megóvásával gazdagították Budapestet, és számos más települést is!

Barátaim! Tisztelegjünk e csapat és a kapitánya előtt!

TOLNAI OTTÓ Kossuth-díjas szerbiai magyar író, költő, műfordító

Idézem: „27 évesen utaztam először Magyarországra, én, aki 1940-ben születtem volt a régi Jugoszláviában, melynek északi része majd 1941-től 1944-ig Magyarországhoz tartozik, tehát 1 éves koromtól 4 éves koromig magyar állampolgár, magyari magyar voltam, 1944-től 1995-ig pedig a titói Jugoszláviához tartozik majd, tehát 4 éves koromtól 55 éves koromig jugómagyar voltam, mert azután majd még megélem a miloševići Jugoszláviát, megélem a Szerbia és Montenegró, valamint a Szerbia nevű államalakulatot is, miközben a szó szoros értelmében határhelyzetbe kerültem, határlénnyé, köztes, illetve középlénnyé lettem.”

1999-ben, a NATO-bombázások előtt Budapestre jött, mert lakóhelye kórházából katonai létesítmény lett, előjeleként a bombázásoknak, amiben ő nem hitt.

És Tolnai Ottó helyett, most saját élményemmel folytatom. Mert a bombázók bizony, innen, mitőlünk, Taszárról mégiscsak fölszálltak és tették is dolgukat! Akkor Szegeden voltam, az én „bombabiztosnak” hitt hazámban. Megrettentem a robbanások ismert hangjától! Most majd újra dadogni fogok? Mint dadogtam 17 éves koromig, Sopron bombázása után! De ez elmúlt, s most pár sort felolvasok egy Tolnai-versből:

„Be kell-e? – mondd!

te mondd meg, hisz téged is érint!

mondd! – be kell-e avatkozni?

nem!!! ó! dehogyis kell!

nem! – jaj, jaj! – jaj nem!

illetve! – hát nem is kell!

meg – be is kell avatkozni Boszniában!

kis – (csonka) Jugoszláviában!

be!!! ó!, persze hogy be!!!

jaj, sajnos, nagyon is be kell!!!

mert, ha nem avatkoznak be,

akkor genocídiumot fog végrehajtani! egy nép!

szegény nép!!! amelyen, genocídiumot hajtottak végre!!

amelyen – ismét úgy érzi –, valóban úgy érzi!

mintha genocídiumot hajtanának végre!!!

ha nem avatkoznak, be: azért! versül, tudni többé nem tudhatok!

ha beavatkoznak, azért! versül tudni többé már majd sosem is tudhatok!”

(Idézet vége.)

Azt gondolom, hogy a gyűlölet szülte drótkerítés egyik oldalán sem született, az ember felelősségét ilyen kegyetlen pontossággal felvető, „sokhazafias” vers. Végül egy – tán még vidámnak is mondható – Tolnai-tanmese:

„Szénát és kukoricát vittünk a határvonal melletti vadetetőkbe. Amikor egyik vadász rászólt a másikra, hogy ne rakja már olyan közelre, mert megeszik az átmászkáló magyar nyulak. A megintett vadász elmélázott, majd így válaszolt. Igen, ez lehetséges, de hát a magyar kukoricát meg a túlnanra mászkáló szerb nyulak eszik meg.”