Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. március 24. Az év 83. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737539. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Meddig él a művészet?

Meddig él a művészet?
Róna Katalin

Lehet-e manapság Osztrovszkij majd százötven éves keserű komédiájánál időszerűbb színdarabot találni? A kérdés óhatatlan a Radnóti Színház „A művésznő és rajongói" előadása láttán. (A nyitó képen: Lovas Rozi és Porogi Ádám; foto: Dömölky Dániel.)

És a felszínes válasz sem kétséges: aligha. Hiszen miközben még alig csillapult a #metoo-botrány, amely hiába társadalmi szintű, látványosan mégis a művészvilágról szól, nálunk újabb fájdalmas korszerűséget ad Osztrovszkij művének a színházi támogatási rendszer hirtelen jött szétrobbantása, nevezzük népszerű nevén, a tao-ügy. Nos, az orosz drámában mindkettő jelen van. A színház tehát ezúttal valóban napi szinten tart tükröt, ám valljuk meg, ezért, vagy éppen ezért a nyilvánvaló aktualitás és aktualizálhatóság kevés lenne egy igazán élő, mai lélegzetű színházhoz. Valló Péter rendező és a színpadra állításban értő, a művet egyszerre tisztelő és jelenvaló hangsúlyaiban tisztán fogalmazó társa, a fordító és dramaturg Morcsányi Géza nagyon jól tudja ezt. A csábítóan egyszerű értelmezésen az ő komédiájuk túllép, másról, többről is szól. Miközben pontosan érzi és alakjaiban, a figurák helyzeteiben erőteljesen érzékelteti a színházban létező időszerű kérdéseket, a művészi hitről és igazságról, a művészet hiteléről is beszél. Végig ott lebegnek a kérdések, meddig tart a művészet, mire elég a tehetség, mikor jön el az a pillanat, amikor már csak a látszatragyogás marad, meddig lehet vállalni a küzdelmet, szabad-e a művésznek feladni, durván szólva, eladni önmagát.

Horváth Jenny lepusztult színházi öltözőt mutató színpadképében, Benedek Mari önmagukért is beszélő, hol szedett-vedett, hol látványosan csillogó ruháiban a színészek jól mozognak. A színfalak mögötti sejtelmes világot mutatják a maguk hol komikus, hol tragikus szemszögéből, illetve nem kevés iróniával az izgatott, pletykára, titkokra, csábításra éhes civilek szemével. Ott vannak egyfelől a színháziak, az ügyelőségig jutott egykori igazgató: Bálint András játssza rezignáltan, az örök alkoholmámorban tántorgó, jobb napokat látott drámai színész: Schneider Zoltán pontosan jellemzi az alakot, a jólétre szavazó, vidéki színésznőcske, akit Martinovics Dorina formáz. Az örökké nyüzsgő, szervezkedő, színpadi sikerre váró leányáért, de legalább annyira önmagáért aggódó színházi mama, aki Börcsök Enikő remekbeszabott alakításában él a színpadon.

És természetesen ott az új világot, a pénzes befektetők gondolkodását magabiztosan képviselő direktor – Konfár Erik eh. jól illeszkedik a társulatba –, aki a kívülálló „befektető” arroganciájával viselkedik a lenézett aktorokkal, miközben nem győz eleget tenni pénzt adó „gazdáinak”. Másfelől egymás sarkát tapossák a pénzükért a szép, fiatal színésznőt szabad prédának és magukat mindenhatónak tekintő, nyálcsorgató férfiak. A Hercegnek mondott, tekintélyt parancsoló Főnök: Kelemen József céltudatos, „finom” urat játszik. A Főnök árnyékában „kisfiú”, ám megérezve annak visszalépését, nagyhangú, erőszakos tisztviselő: megformálásában Pál András ezúttal sem marad adós a figura túlkarikírozásával. Meg a dúsgazdag gyáros Rusznák András erőtlen alakításában.

És ott van a filozofikus álmodozó, a lelkében még kamasz bölcsész, aki tudást és tisztességet adna a színésznőnek, ám szegény. Vajon szép ábrándja, szenvedélyes igazságérzete elegendő-e? Porogi Ádám lelkesedésből és a szebb jövő iránti vágyakozásból építi fel alakját. Tiszta és őszinte meg nem rendülő hitében egy világ iránt, amelyben nem lesz helye a színházban – s persze a hétköznapokban sem – a cinizmusnak, az erkölcstelenségnek, a megalkuvásnak. Jó lenne bízni igazságában.

Nyegináért, az ifjú színésznőért epekednek, küzdenek, teszik félre nem létező jómodorukat a férfiak. Az előjátékban Nyegina kis fekete ruhában szomorkás dalt ad elő a valahai színésznőről, aki nyomorban végezte. Íme az alaphang, kezdődhet a játék. Nyegináé és szerepében Lovas Rozié, aki teljes sorsot, egész életet jár be. Megmutatja az egyszerű, természetes tehetséget, a színészetért élő, szerelmes, tiszta lányt, a megalázott, zaklatástól megrémült, űzött vadat, a siker mámorát, színészi énje pillanatnyi diadalát, a büszkeséget, a feszültséget, a tanácstalanságot, a vívódást, a megtört önfeladást, a belenyugvást. Színésznő minden ízében, minden idegszálában, tud mosolygó és ironikus lenni, könnyed és tragikus. Játékával pontosan érezteti, meddig él a művészet, meddig marad tehetség a tehetség. Amíg őszinte, amíg igaz, amíg nem adja föl magát, nem adja el hitét. A némileg erőltetett, de a mondandó kedvéért mégis elfogadható utójáték habos, rózsaszínbe öltöztetett Nyeginája nem tudja végigénekelni az egyszerű kis dalocskát. Ez már nem az ő története.