Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2019. április 22. Az év 112. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737568. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Psota Irén pillanatai

Psota Irén pillanatai
Róna Katalin

Vajon hány arca van egy színésznőnek? Ahány szerepet eljátszott pályáján? Ahányszor villant tekintete egy-egy fontos alakítása során? És amikor kilép a szerepből, egy pillanatra megáll a színfalak mögött, az még a szerephez tartozik, vagy már önmaga, valódi emberi tekintete? Netán amennyit megőriz az emlékezet, rögzít a kamera, az objektív? Ki tudná megmondani. A tetten ért pillanat valósága a fotó, amely megmutatja, mit és hogyan lát a színpadi művészből egy másik alkotó, a fényképezés mestere. Psota Irénre emlékezik  fotóalbumával Keleti Éva.

Irén, Te édes! – a nagysikerű musicalre feleltet címében Keleti Éva válogatása, amely címlapfotóján az Egyszer három éjszakája Melittáját idézi fel. Máris két különös, más és másfajta asszony. Az egyik, a könnyed, kis örömlány, akit lehet szeretni, elhagyni, társra lelni benne, a másik a Budapesttől, az édes, úri élettől, az álmoktól és vele egy örökre eltűnt világtól búcsúzó jómódú, elegáns asszony.  Egy komoly, szerteágazó színészpálya két egymástól távoli állomása. De mindaz, ami a képekben felvillan, felidéz egy szerepet, egy jelenetet, egy előadást a kötetben, mindent elmond a színészi útról. Megmutatja Psota Irén arcait, a színésznőét, aki ismeri a tragédiát és a komédiát, akitől nem idegen a groteszk, aki Brecht nyelvének, színházának kiváló értője és megszólaltatója, tud táncolni és énekelni, máskor prózai színésznőként remekel komoly drámát megélve és könnyed vígjátékban lubickolva.

Színésznő, aki harsányan, szenvedélyesen létezett a színpadon, szikrázott körötte a levegő, de jól ismerte a természetes egyszerűséget, a csönd jelentőségét, tudott halk szavú, távolságtartó lenni, ha kellett, néma is. Volt, hogy harsánysággal vádolták, azt mondták, túlfűtött, sok, ám megmutatta azt is, mi rejlik a szenvedély mögött, miféle sötét érzelmek határozzák meg a színpadi sorsot. Ha kellett, félretette a túlzásokat, letisztult volt játékában, költészettel teli és egyszerű. Máskor vidám lett és nevetséges szerepe szerint, az iróniát, a színpadi groteszket korában kevesen ismerték nála jobban.

Mondják, a színház a pillanat művészete, egy jelenet az adott estén él, másnap másképp szól, másképp látszik. De a fotó megörökíti a pillanatot, kimerevítve megőrzi az arcot, a tekintetet, a gesztust, a mozdulatot. És Keleti Éva művészete éppen abban rejlik, hogy az ő fotóin a megállított pillanat élettel teli, szinte megmozdul, látjuk, érezzük benne a lendületet, a ritmust, a mozgást. És igaz ez akkor is, ha nem színpadi jelenet örökít meg, hanem remek portréiban a színésznő civil, hétköznapi arcát, tekintetét láttatja. A töprengő, merengő, gondolkodó, önfeledt, vidám, máskor borongó, riadt arcot, a mélyen ülő, sokatmondó tekintetet – kendőzetlenül, smink nélkül, az embert.

A kötetbe válogatott fényképek jó része fekete–fehér, azaz a vakító fehértől a mélyfeketéig a szürkeskála minden árnyalatát használja. És a fekete–fehér nem csak azért fontos, mert egy korszakot idéz, amikor a színházi felvételek még nem igen készültek színesben, hanem azért, mert ezek a képek letisztultságukban, mélységükben, a fény és a forma együtthatásban rendkívül kifejezőek.

Keleti Éva albuma egyszerre színháztörténeti kordokumentum és két művész, a színész meg a fotós találkozásainak emlékkönyve. Nagyon nagy kár, hogy a képekhez lazán csatlakozó interjúk színvonala – Huszár Orsolya és Malik Andrea munkája – sem tartalmilag, sem stilisztikailag, nyelvhelyességileg nem méltó az ügy fontosságához. A megszólaló pályatársak – köztük nem egy íróként is fontosat alkotott – többre lettek volna képesek.

Kivétel Karácsony Ágnes „tíz szava”, amely valóban az igazi Psotát mutatja, a színészt, az embert, Őt magát.

(Balassi Kiadó, Psota Irén Alapítvány)