Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma csütörtök van, 2019. január 17. Az év 17. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737473. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Párizs a tét

Párizs a tét
Róna Katalin

A szobányi színpad hátterében a francia főváros térképe és a mindenre rátelepedő, hatalmas, horogkeresztes birodalmi zászló. A Rózsavölgyi Szalonban Cyril Gély kamaradrámáját, a Diplomáciát játsszák. (A képeket Gergely Beatrix készítette.

Az ismeretlenség homályában megbúvó história Cyrill Gély drámája és még inkább a színmű nyomán született film születésekor került az érdeklődés középpontjába. Különös, hogy korábban alig esett szó arról, mi az oka annak, hogy Európa nagyvárosaihoz Párizsban nem végzett képest komoly pusztítást a második világháború hadigépezete.  Hogy a város történelmi emlékei, épületei, hídjai és civil polgárai nem estek a tombolás áldozatául. Viszont arról sem szólt az emlékezet, hogy létezett egy pontról pontra kidolgozott, eszeveszett német terv, amelyet, ha végrehajtanak, a francia fővárost a földdel teszik egyenlővé, emberek millióit gyilkolják halomra 1944 augusztusának végén, azon a kora reggelen, amikor a szövetségesek már közeledtek. De Párizs nem veszett oda, és a világ kétségtelen megnyugvással tért napirendre a tény fölött, nem érdeklődött, nem kutakodott, nem kereste a magyarázatot. A történészek bizonyára tudták, miként a politikusok egy része is ismerhette az eseményt, ám egy színpadi szerzőnek és a 21. századnak kellett eljönnie ahhoz, hogy kiderüljön egy rejtélyes, hétköznapi hőstett. Cyrill Gély zárt szituációs lélektani–történelmi drámáját 2011-ben mutatták be Párizsban, a Théâtre de la Madeleine színpadán.

Párizst el kell pusztítani, mintsem föladni – valahogy így szólhatott Hitler parancsa. És a végsőkig elszánt, a Führer szavát szentségként tisztelő, áhítatosan hithű, mérnöki végzettségű, fiatal katona, Werner Ebernach pontos tervet dolgozott ki, hogyan robbantsák fel szigorú rendben, gyorsan egymás után a város nevezetességeit, az évszázados templomokat, a palotákat, a műkincseket őrző múzeumokat, a diadalívet, a hidakat. Még azt is világosan kimutatta, hogyan árasztja majd el a robbantások következtében kiáradó Szajna a várost. A város minden fontos pontja aláaknázva, egyetlen parancsszó, és kezdődhet a végső pusztítás ­– a fiatal tiszt különösebb kétkedés nélkül, szenvtelenül, büszkén magyarázza és mutatja a térkép előtt, hogy repülnek majd a levegőbe egymás után az épületek, maguk alá temetve mindent és mindenkit. Akár ez a mérnök–katona megérdemelne egy színpadi művet, miféle személyiség lehetett, mi mehetett végbe benne. Miféle elszántság, miféle ájult hit vagy hidegvérű kegyetlenség kellett ahhoz, hogy a valószínűsíthető tehetséget az ördögi elme, a gonosz szolgálatába állítsa. Werner Ebernach-nak (Sütő András játssza) azonban ebben a darabban mindössze annyi a lehetősége, hogy részletesen elmondja tervét, ez most nem az ő drámája. Az utolsó szó ezen az éjszakán a városparancsnoké.

És történelmi tény, ezen az éjszakán a kemény, határozott, rendíthetetlennek látszó tábornoknak, Dietrich von Choltitznak is meg kellett vívnia a maga külső és belső csatáját. Mert a szállodai lakosztályba egy hátsó, tapétaajtón át váratlan vendég érkezik. A norvég konzul, Raoul Nordling, aki nem ismeretlen a tábornok számára. Mi több, az elejtett mondatokból, utalásokból kiderül, a körülményekhez képest jó viszonyt is ápolnak, rövid regnálása alatt Nordling nem egy kérését teljesítette már a városparancsnok. Most azonban másról, többről van szó, egy olyan parancsmegtagadásra szólítja fel a diplomata a városparancsnokot, ami nemcsak katonai pályafutásának biztos végét, élete, sőt családja sorsának kockázatát is jelenti, de szembeszegülése a hitleri szóval, alapjaiban rengeti meg önmaga belső hitét is. Mert egy pillanatra se higgyük, hogy Dietrich von Choltitz nem volt elszánt, népe és hazája felsőbbrendűségét teljes hittel valló katona, a Führer elkötelezett híve. És azt is nehéz elképzelni, hogy a hirtelen támadt lelkiismereti válság önmagában elég lett volna döntéséhez. Valami mégis mélyen megérintette ebben a különös, furcsa vitában, nevezzük párbajnak. A szócsatában, amelyben az észérvek látszólag éppúgy kevésnek látszottak, mint a lélekre ható szavak.

Hajnalra valami mégis megváltozott.

Két elszánt férfi küzdött: az egyik hajthatatlannak látszott, a másik makacsul, fáradhatatlanul, már nemcsak a szavak erejével, inkább körmönfont okossággal, macska–egér játékkal, mindkettőjük számra bizonytalan, netán hamis ígéretekkel próbálkozott. És eljött a pillanat, amikor Nordling és Párizs győzött, de győzött Choltiz is, ő legyőzte a vakfegyelmet, a vakhitet, mindenekfölött önmagát. Elárulta volna tiszti szavát, hazáját? Aligha. Túllépett önmagán. A tisztességet és az emberséget választotta.

Bármily titokzatos a történet, a darab és előadása mégsem hordoz igazi feszültséget, és ez aligha magyarázható azzal, hogy a mai néző pontosan tudja, Párizs életben maradt, a robbantássorozatra nem került sor. Az igazi feszültségnek egyfelől a tábornok belső, lelkiismereti válságából, másfelől a konzul karakteréből, magatartásából, a két férfi személyes kötődéseiből kellene kibontakoznia.

És ez az, amivel maga az eredeti darab, de színpadi megfogalmazása is adós marad. A rendező, Sztarenki Pál, aki maga játssza a tábornokot is, konvencionális előadást teremt. Nagy figyelmet fordít a történet hitelességére, pontosan követi a mű kijelölte utat, de sem rendezőként, sem színészként nincs benne elég bátorság, határozottság ahhoz, hogy azt a belső folyamatot ábrázolja mélységében, amelynek során Choltitz eljut a végső döntésig. Csatája a diplomata ördögi okosságát, látszattétovázását, esetlenségét megmutató Alföldi Róberttel nem elég erőteljes. És amikor hirtelen nyilvánvaló lesz, mindketten sebezhetők, egy pillanatra eluralkodnak a játékon a lírai elemek. Mindezzel együtt a Diplomácia színrevitele fontos, nem hagyja elfelejteni, mit tehet két elszánt férfi, ha túl tud lépni önmaga határain.