Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szerda van, 2019. június 19. Az év 170. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737626. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Békepipa May Károllyal

Az újságíró archívumából: Békepipa May Károllyal
Farkas József György

Az Infovilág oldalain többször ejtettünk már szót arról a csendes, ám szívós átalakító fáradozásról, ami az „első német munkás–paraszt állam”, azaz Kelet-Németország történelmi és irodalmi reneszánszát jellemezte a 20. század végének közeledtével. Az addigi feltétlen hűség a szovjet mintákhoz, így a „szocialista realizmushoz” is – megbicsaklani látszott. Az addig (nem náci, de) tiltott írók, költők, képzőművészek megtűrtekké, sőt mind gyakrabban támogatottá válhattak. Ezt erősítette szerzőnk radebeuli „levele” is, amelyet a Népszabadság 1986. november 10-i számában közzétett tudósításában tárt az olvasók elé…

Egy-két évvel ezelőtt Budapestre érkező berlini ismerőseim (különösen a kamaszodó fiúk és szüleik) első útja az NDK kulturális központjának Deák téri könyvesboltjába vezetett. Mielőtt betűéhségüktől végleg elérzékenyülhettem volna, elmondták, hogy a Winnetou újonnan kiadott három kötetét szeretnék megvásárolni, mert odahaza már bottal üthetik a nyomát.

E nagy sikert hosszú szünet előzte meg. Az NDK-ban csak 1982-ben hoztak határozatot arról, hogy a berlini Neues Leben kiadó megjelentesse Karl May válogatott munkáit. Ezelőtt több évtizeden át nemcsak regényei, de maga a szerző is (akit nálunk May Károly néven ismertek és szerettek meg a 20. század mindenkori tizenévesei) észrevehetően háttérbe szorult. Ma már nehéz lenne e jelenség okait részletekre menően feltárni. Nyilván szerepet játszott benne az is, hogy egyes regényeinek német hőseit az író hangsúlyozottan bátraknak és rettenthetetleneknek ábrázolta, s ezt azután a fasiszta propaganda a maga eszköztárába beépítette. Mindenesetre a derék May Károly hosszú éveken át nem élvezhette a kiadóknál „a legnagyobb kedvezmény elvét”, az irodalomtörténészek valahogy úgy voltak vele, mint holmi kétes rokonnal, aki belekeveredett egy kabátlopási ügybe, s nem egészen tisztázódott, hogy tőle loptak-e vagy ő lopott netalán. 1956-ban még a nevét is levették a Drezda melletti Radebeul indiánmúzeumának táblájáról.

Pedig ez a múzeum kétszeresen is kapcsolódik May személyéhez. Először is azért, mert az 1842–1912 között élt író tevékenységének talán legtermékenyebb, de mindenképpen legérettebb periódusát, élete utolsó másfél évtizedét e falak között töltötte. Másodszor pedig azért, mert a kertben felépített pavilonban 1928-ban létesített indiánmúzeum sem jött volna létre – legalábbis nem itt és nem ilyen formában – Karl May indiántörténetei nélkül.

Nézzünk hát körül a radebeuli múzeumban, amely előtt – különösen tanítási szünetek idején – zsibongó gyerekek népesítik be a szűk utcát. A kerítés mögötti egyemeletes, takaros épület semmi egyébben nem különbözik a szomszédos házaktól, mint a homlokán olvasható feliratban: „Villa Shatterhand.” Itt lakott az író, és ebben láthatók most az életével, tevékenységével összefüggő rekvizitumok: könyvek, levelek, sárguló fényképek, személyes használati tárgyak, ajándékok. A kert végében levő gerendaház – ennek neve: „Villa Bärenfett", azaz Medvezsír-villa – az észak-amerikai indiánok történelmét és életét tárja a látogatók elé. Ez az épület, bejáratánál a két színes totemoszloppal, már romantikusabb látványt nyújt, mint a „Villa Shatterhand”, fényképezkednek is előtte buzgón a látogatók. Odabenn azonban nem holmi rézbőrű egzotikum várja a közönséget, hanem igen gazdag anyagot nagyon szépen rendezve bemutató, színpompás néprajzi gyűjtemény. A Kolumbusz előtti időktől a rezervátumok kényszerlakhelyeiig végigkövethető itt Észak-Amerika őslakosainak hosszú kálváriája. Még a jelenlegi polgárjogi mozgalmak indiánmentő tevékenységét is dokumentálja a kiállítás, amelyről egy igazán illetékes látogató, egy dakota törzs orvosságosembere, bizonyos Archie Lane ezt írta a vendégkönyvbe: „Radebeulban van a legjobb indiánmúzeum, amelyet valaha is láttam.”

Az életrajzi kiállítás bejáratánál több német szellemi nagyság véleményét idéző feliratok fogadják a vendéget. Mutatóba idemásolok egy csokorra valót: „Fiúkorom kedvenc könyvei? May Károly regényei!” (Leonhard Frank). „A legtöbb útikönyv, amelyet olvastam, unalmas volt. Egy May Károly-könyv soha!” (Albert Einstein), „May Károly könyveit hosszú évek óta becsülöm, és mindig szívesen olvasom őket újra.” (Karl Liebknecht), „Ami engem írásaiban a leginkább megfogott, az szívből fakadó elkötelezettsége a béketeremtés és a kölcsönös megértés mellett!” (Albert Schweitzer).

May immár klasszikusnak számító indiántörténeteinek diadalútját a múzeumban árusított prospektus azzal is igyekszik magyarázni, hogy a századforduló Németországában nagy volt a keletjük a szórakoztató olvasmányoknak. „Ezeknek a műveknek ismeretlen messzeségekbe, álomutazásokra kellett repíteniük olvasóikat, hogy elfelejtessék a munkáért és a kenyérért folytatott mindennapos nehéz küzdelmet” – így a prospektus. Szerencsére – mint azt szerzői a továbbiakban maguk is megállapítják – May művei felülemelkedtek a körülmények adta kereteken, hősei nem csupán papírhősök voltak, hanem olyanok, akikkel minden tisztességes ember könnyűszerrel azonosulhat: a bűnözés, az igazságtalanság ellen küzdő bátor harcosok.

Ugyancsak Karl May érdemeként említi az értékelés, hogy igen ügyesen épített be munkáiba történelmi, földrajzi és néprajzi elemeket, amelyek által regényei az olvasók szemében még hitelesebbekké, élményszerűbbekké váltak. Számomra kétségtelennek tűnik, hogy Winnetou, Old Shatterhand és más May-hősök tartós népszerűsége éppen ezekkel az erényekkel magyarázható.

Magát a radebeuli múzeumot – amelyet fennállásának csaknem hat évtizede alatt ötmillióan kerestek fel – csupán tavaly 360 ezren látogatták. És elképzelhető, hogy az idei év újabb rekordot tartogat. Az indiánromantika – és vele együtt a May-kultusz – felélénkülését nemcsak a könyvek új kiadásain és a múzeum népszerűségén lehet lemérni az NDK-ban.

Szászország legvadregényesebb, sziklás vidékén, a ratheni erdei szabadtéri színpadon bemutatták „Az ezüst tó kincsé”-t – több mint százezren voltak kíváncsiak a May-regény dramatizált változatára. Az ifjúsági utazási iroda, a Jugendtourist „May Károly nyomán” elnevezéssel túrákat szervez. Cottbusban fiatal amatőrök csoportja indián sportbrigádot alakított, amelynek tagjai népünnepélyeken, ifjúsági rendezvényeken lovas mutatványokkal, kés- és tomahawk-dobálással borzolják a publikum idegeit. A játékboltokban egy magára valamit is adó rézbőrű minden felszerelési tárgyát be lehet szerezni. A mozikban és a tévében alig múlik el hét sziúk, irokézek, apacsok vagy navajók nélkül. A Wochenpost című, színvonalas hetilap nemrég egyik cikkében arra kereste a választ, hogy szolgálhatott-e a magyar Xantus János mintául Old Shatterhand alakjának megformálásához (az újság végkövetkeztetése: nem). S utoljára, de nem utolsósorban: a radebeuli múzeum két éve ismét May Károly nevét viseli…

Elolvasásra ajánljuk: Jönnek a poroszok