Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. március 22. Az év 81. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737537. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Karoline a hullámvasúton

Karoline a hullámvasúton
Róna Katalin

A színpadkép magasában csillogó, színes karácsonyfadíszek, valahol épp elrepült a zeppelin, alulról lámpafüzér aprócska fényei világítanak. Fönt és lent. S ami köztük van, a nyüzsgő vásári forgatagban, az erőltetett vidámságban, vad, durva mámorban bolyongó, magukat, egymást kereső, sivár mindennapjaikat feledni vágyó emberek. Ödön von Horváth „népszínjátékában” a hangulat csak látszólag remek. (A nyitó képen: Karoline szerepében Bata Éva)

A találkozás: Varju Kálmán (Schürzinger) és Bata Éva (Karoline)

Volksstück, a bécsi népszínmű kedvelt elnevezésével határozta meg darabjait a magyar származású, Fiumében nemesi diplomatacsaládba született, majd bár iskoláit Magyarországon végezte, német nyelvű íróvá lett Ödön von Horváth, akinek a sors rövid, ám annál gazdagabb pályafutást engedett. Mindössze harminchét esztendő adatott meg neki a múlt század elején, de kamaszként megélte az I. világháborút, az Osztrák–Magyar Monarchia, melynek édesapja diplomatája volt, felbomlását s tisztán látta a németországi kétarcú demokráciát, a készülődő nácizmus szárnypróbálgatásait, még megérte súlyos kibontakozását.

A harmincas évek elején a náci hatalomátvétel előtti pillanatokban, a müncheni Oktoberfest közönsége az égre mered. Igen, ott röpköd valahol, a nép számára elérhetetlen magasságban a zeppelin, a német léghajó. A nagy gazdasági válság idején, az épp állását vesztett sofőr, Kasimir meg is jegyzi, „idelent pedig éhen pusztul azalatt több millió ember”. Az ő Karoline-ja, a „tisztviselőnő” meg csak hallgatja, s közben azért megjegyzi, kitart párja mellett, pedig nem örül neki a család, meg különben is, már kétszer férjhez mehetett volna, nyugdíjjogosult hivatalnokhoz. A szerelmesek elbeszélnek egymás mellett, a férfi keserű, vádaskodik, fél, hogy magára marad, a nő magyarázza, ő kitart, mert az asszonynak ilyenkor az a dolga, aztán valahogy mégis elsodródik, fokozatosan, vissza-visszatérve, aztán végleg… Csak egy fagylalt meg a hullámvasút miatt.

Kasimir Ernával - Pálfi Kata és Stohl András

Ennyi az alapszituáció, amely után kaleidoszkópszerűen következnek a vásári forgatag szinte véletlenül, különösebb ok nélkül egymásra felelő, emberséget nélkülöző, erőteljes pillanatai. Ödön von Horváth mestere a mélyen megbúvó, bármelyik pillanatban kitörni látszó, rengeteg belső feszültséget hordozó konfliktusok ábrázolásának. Ahogy mestere a jellemek, az érzelmi és érzelemmentes kötődések, a kiüresedő, felbomló kapcsolatok megmutatásának is.

A Centrál Színházban Alföldi Róbert Gáli József fordításában rendezte meg a Kasimir és Karoline-t, a díszletet és a jelmezt Kálmán Eszter tervezte. Alföldi a filmkockaszerűen egymásra vágott, stilizált mozaikokkal, a népünnepély forgatagából kiemelt jelenetek filmes dramaturgiájával teremtette meg erős hatású, kemény és határozott előadását, amely kimerevített képeiben, távolságtartó gesztusaiban már-már az elidegenítés effektusaival élve a tökéletes perspektívátlanságot mutatja. Az egyes képeket átkötő zene – a Budapest Bár helyenként mai iróniával is élni próbáló munkája – és Borbás Gabi túlkarikírozott Énekesnőjének jelenléte groteszk felhangot ad a játéknak.

Alföldi miközben a látványos felszín alatt a vurstlivilág jelenségéről, mélységéről, belső viszonyairól beszél, színészvezetésében sem takarékoskodik az elrajzolt, groteszk vonásokkal. Stohl András szerencsétlen Kasimirja hol sodródik sorsával, hol éppen belesodorja magát, óvatosan és ostobán figyeli, ami körötte, vele történik, hogy aztán üvöltve vágja a világ képébe baját, ha másképp nem megy, egy ordítva eldalolt „csipkés kombinéval”.

A kereskedelmi tanácsos és a bíró: Papp János és Cserna Antal

Ez az előadás Karoline körül forog. Nemcsak azért, mert Bata Éva remekel a hol maradni, hol menekülni vágyó, helyét kereső, egyszer érzőlelkű, hűséges, máskor magát hirtelen ötlettel kellető nő figurájában, hanem azért, mert eljátssza azt is, hogy a kéjenc, sóvár, vagy éppen ábrándos férfiak szemében, mit jelent a nő. Ebben kiváló partnere a maguk demokráciáját dicsérő, csorgónyálú, brutális kereskedelmi tanácsos, Rauch szerepében Papp János, a tanácsos fenyegető barátját, a perverz bírót, Speert megformáló Cserna Antal és az ártatlanságot hirtelen a társadalmi fölemelkedés fölvillanó lehetőségével fölcserélő Schürzinger megszemélyesítője: Varju Kálmán.

Szabó Simon Szemes Franza a korabeli, vagy épp mai ügyeskedő vagány tipikus megjelenítése. Ernáját Pálfi Kata kemény ridegséggel és ironikus lírával mutatja meg sokszínűen, kiemelkedő tehetséggel.

„A népek manapság mind idegesek, és nem bírnak elviselni már semmit” – magyarázza a kereskedelmi tanácsost élesztgető mentős (Endrédy Gábor játssza). Szavai elvesznek vurstlihangulatban. Pedig nem ártana meghallani.

(Képek: Udvarhelyi Gergely.)