Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. május 24. Az év 144. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737600. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Ezrek életét mentette meg – Elhunyt Baránszki Tibor, „A Világ Igaza”

Ezrek életét mentette meg – Elhunyt Baránszki Tibor, „A Világ Igaza”
Prof. dr. Szita Szabolcs

Kilencvenhat éves korában elhunyt Baránszki Tibor, aki a második világháború idején Magyarországon ezrek életét mentette meg – közölte szerdán az MTI-vel az elhunyt fia, Forgács Péter szemészprofesszor. Baránszki Tibort január 20-án a New York állambeli Buffalóban, saját otthonában érte a halál. Baránszki Tibor a második világháború idején a budapesti nunciatúrán (vatikáni nagykövetségen) dolgozott, és zsidó honfitársait mentette. Áldozatos munkáját 1979-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet „A Világ Igaza" kitüntetéssel ismerte el. (A képen: Baránszki Tibor; foto: archív)

Szita Szabolcs történész professzor, a holokauszt legavatottabb magyarországi tudósa, aki nemzetközileg is elismert kutatásai tanulmányok és könyvek tucatjait írta a vészkorszakról és az embermentésről, szerkesztőségünk rendelkezésére bocsátotta  „A Szentszék mentései” című munkájának Baránszki Tiborra is vonatkozó részletét. Köszönet érte!

„…A magyarországi zsidók mentéséért a Szentszék budapesti képviselete határozottan és következetesen kiállt. A mentesítési ügyekben a döntést Angelo Rotta címzetes érsek, apostoli nuncius (1872–1965) hozta.  Vatikán Állam követének rezidenciája 1930 óta a budai Dísz téren volt, az ostrom idején bomba sújtotta. 1945. március 21-én – a szovjet hatósági engedély hetekig húzódott – az Angolkisasszonyok Váci utcai zárdájába költözött át. Április 6-i kiutasításáig hivatala a rendházban működött.

    Rotta a Vatikán képviselőjeként maga mögött tudhatta XII. Pius és a római katolikus egyház tekintélyét. A Sztójay-kormány hivatalba lépese utáni napokban, 1944. március 23-án felkereste Sztójay Döme miniszterelnököt. Tudta, hogy hamarosan zsidóellenes intézkedések következnek, a pápa nevében a rendelkezések megfogalmazásában mérsékletet ajánlott.

   A továbbiakban a miniszterelnöknél is sűrűn interveniált. Esetenként írásban, erélyes hangvételben. A vidéki zsidóság tömeges deportálásának első napján, május 15-én azonnal tiltakozott a Külügyminisztériumnál. A jegyzékben leszögezte, hogy „mint a Nunciatúra értesült százezrek (esetleg burkolt formában történő) deportációjához akarnak eljutni. Mindenki tudja, mit jelent a deportálás a gyakorlatban”.[1] Kérte a kormányt, hogy ne folytasson hadjáratot a zsidók ellen, mert ez már átlépi a természeti törvény és az isteni parancsolatok határait.

   Alig ismert, hogy június 19-én Mindszenty József veszprémi püspök is szót emelt a deportálás ügyében. Horthy kormányzótól levélben kérte, hogy legalább a megkeresztelt zsidó származású gyermekek elszállítását akadályozza meg.[2] A levél következményeiről nincsen adat. 

   Kiemelkedőnek értékelhető az újpesti székhelyű Országos Szociálpolitikai Intézet tevékenysége, melynek elnöke Erődi-Harrach Béla egyetemi tanár,[3] főtitkára dr. Cavallier József[4] volt. Az intézet négy könyvtárat, orvosi rendelőket, napközi otthont tartott fenn, meghatározóan a munkásság testi és lelki gondozásával foglalkozott. Cavallier lelkes és bátor ember volt, a Magyar Szentkereszt Egyesület[5] elnöki posztját is betöltötte. A vezető személyiségek között báró Apor Vilmos győri püspök, Almássy József, a központi szeminárium vicerektora, és mások, akik a háború után azonnal külföldre távoztak. 

    Hitler magyarországi helytartója, Edmund Veesenmayer 1944. május 20-án magyar besúgásról jelentett Berlinnek. „A Kds-hez[6] feljelentés futott be arról, hogy a Budapest, Múzeum krt. 10. számú ház egyik helyiségében zsidógyűlés van. Megállapították, hogy ebben a helyiségben van a Magyar Katolikus Kereszt Egyesület. Ennek az egyesületnek az a célja, hogy megtérítse a zsidókat, s a keresztény hitre vezesse. Az egyesületet 1941-ben zsidó pénzek segítségével Cavallier József dr. alapította. Az anyagi támogatás főképp Weiss bárótól[7] és Chorin Ferenctől,[8] a felsőház tagjától származott. A kereszténységre való előkészítés nyolc héten át, heti két órát vett igénybe.

   A titkosrendőrség beavatkozásakor 37 zsidó volt a helyiségben, akiket Horváth Miklós káplán oktatott, akit viszont a krisztinavárosi plébános, dr. Saba Imre[9] bízott meg ezzel.

    A Szentszék több úton is a magyar zsidók javára lépett fel. Július 6-án a pápai nuncius felkereste Sztójayt. 14 kikeresztelkedett zsidó (5 személyt családjával együtt) mentesítését kérte. Négy nappal később névsoruk is megérkezett, ezt a miniszterelnök rövid úton Jaross belügyminiszternek személyesen adta át.[10] A kérés indoklása a magyar kormányhoz érkezett külföldi tiltakozások hatását bizonyítja. A mielőbbi maradéktalan intézkedés a nuncius, „valamint a Szentszék hangulatára kedvező befolyással volna, ami a jelen helyzetben mindenképpen kívánatosnak látszik”. 

   Sztójay július 22-i, a nunciushoz küldött levelében – mintegy érdemként – megerősítette a deportálások (fogalmazásában külföldi kötelező munkaszolgálatra küldés) felfüggesztését, a kikeresztelkedett zsidók[11] jövőbeni mentesítését, magyarországi elkülönítését, s hogy az új feltételek között „lehetőségük lesz arra, hogy egyházuk szabályainak megfelelő vallásos életet éljenek”. Közölte, hogy a zsidónak minősült keresztény papoknak, lelkészeknek, és szüleik, rokonaik mentesülnek a sárga csillag viselése és az ezzel járó minden egyéb következmény alól. Több ezer zsidó és 10 éven aluli zsidó gyermek kivándorlásának lehetőségét is kilátásba helyezte, s hogy a magyarországi koncentrációs táborok internáltjai a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével segélyezésben részesülnek.[12]

    A budapesti pápai követség napok alatt újabb kezdeményezést tett. Július 13-án a 1495/1944. sz. jegyzékében a magyar Külügyminisztériumtól a koncentrációs táborokba internált személyek élelmiszercsomagok küldésével támogatásának engedélyezését kérte. A kérés teljesítését a Sztójay-kormány a Vöröskereszt közvetítésével „készségesen” megengedte. Külön figyelmet, buzgóságot tanúsított, válasza idején „az illetékes hatóságokat már tájékoztatta is”.[13]    

    Megjegyezzük, hogy itt a magyarországi – internáló – táborok őrizeteseiről van szó. A nagyobbak Kistarcsa, Nagykanizsa, Sárvár, időlegesen Komárom voltak, kisebb táborokat időlegesen Észak-Magyarországon tartottak fenn. Ezek őrségét a m. kir. rendőrség vagy a honvédség adta. Szállítások idején biztosítás, ellenőrzés, útlezárás céljából csendőröket is kirendeltek. (A többféle elnevezésű német koncentrációs táborokban az illetékes hatóságok az SS, a Sicherheitspolizei különféle tábori fegyveres őregységei voltak. Tevékenységükbe a magyar hatóságoknak a legcsekélyebb beleszólásuk nem volt. A koncentrációs táborokba ritkán, a németeknek kedvező propagandával érkezhettek vöröskeresztes élelmiszercsomagok, ezeket a foglyok nem is láthatták. A tábori őrség, a kiszolgáló fogolyfunkcionáriusok prédálták fel.)

     Rotta mind bizalmatlanabbá vált, a magyar miniszterelnök ígéreteit szkeptikusan kezelte. 28-i levelében megállapította, hogy „a nyújtott engedmények távolról sem tekinthetők kielégíthetőknek”. Leszögezte, hogy a magyar végrehajtó közegek annyi rosszindulatot és ellenállást tanúsítottak mindazzal szemben, ami a zsidók (köztük a kikeresztelkedettek) helyzetének megkönnyítését jelenthette volna, hogy „az igen alapos kétely teljesen indokolt”. A mentesítési kérelmek elutasítása, az ilyen igazolványok kiadása ügyében a nuncius „valóságos szervezett ellenállást” tapasztalt. Joggal attól tartott, hogy a hivatalos dokumentumokban is rögzített ígéretek illuzórikusak, puszta ígéretek maradnak.[14]

    A másik oldalra tekintve a Budapestről (július 29-én, a 2266. számú távirati rendeletre a birodalmi külügyminiszternek küldött levél) 50 000 zsidónak „azonnali hatállyal” a fővároson kívülre szállítását sürgette. Az intézkedést Veesenmayer fontosnak tartotta, „mert a zsidók Budapesten ismét elszemtelenkedtek és a zsidók kiszállításának leállítása nagyon sokat ártott a magyar kormány tekintélyének”.[15]

   A fogós kérdésben július 29-én a hercegprímási iroda közleményt adott ki. „A mostanában gyakori megkeresztelkedési kívánságokkal kapcsolatban illetékes egyházi helyről ezúton is figyelmeztetik a plébániákat és lelkészségek vezetőit, hogy e kérdésben az egyházi álláspontot a leglelkiismeretesebben kötelesek megtartani. (…)  Azokkal szemben tehát, akik a keresztség szentségének felvételére jelentkeznek, a kellő óvatossággal járjanak el az oktatás idejének szigorú megtartását illetőleg is. Az előírt hittanulásai terminust, (…) addig kell meghosszabbítani, amíg a megkeresztelésre illetékes plébános vagy annak törvényes meghatalmazottja meggyőződik a jelentkezőnek nemcsak a szükséges hittani ismereteiről, hanem Krisztus egyháza iránti vágyáról és komoly szándékáról.”[16]

    A magyar viszonyokat jól ismerő, elkötelezett nunciust nehezen lehetett megállítani. 31-én „nagy megdöbbenést és élénk felindulást” kiváltó információját továbbította Antal István igazságügyi miniszterhez.[17] Arról értesült, hogy megközelítőleg 3 000 politikai foglyot rövidesen a komáromi erődbe gyűjtenek egybe, hogy a határon túlra deportálják őket.[18] Az állítást Antal igazságügyi miniszter augusztus 9-én cáfolta, ám októberben valósággá vált. 

     Augusztusban folytatódott a találgatás, mi lesz a kikeresztelkedett zsidók sorsa.[19] A magyar tárgyalófél a budapesti zsidóság létszámának mielőbbi csökkentése érdekében vidéki gyűjtőhelyeket emlegetett (német találmány volt, hogy „a vidékre „terelt” zsidókat – Sárvár és Kenyérmező[20]) könnyen kiszállíthassa az országból. Jaross ötlötte ki, hogy a 20 000-nyi kikeresztelkedett zsidó „kímélésével lehetne a többi zsidót kiszállítani”. Ugyanakkor kijelentette, hogy a németek csak akkor engedik meg egyes zsidók Svájcba vagy Németországba való kiszállítását, ha a zsidók kiszállítása Budapestről újra megkezdődnék.  

    A közelgő deportálások okán Sztójay miniszterelnök – „nehogy az egész világ közvéleménye a magyar kormánnyal szemben támadólag lépjen fel” augusztus 2-án álságos intelmeket sorolt. „Mindennemű brutalitás, egyéni akciók mellőztessenek, a humanitás és a hygénia szempontjai érvényesüljenek, a zsidóknak a szállító vagonokba való elhelyezése is kifogástalan legyen”.

    5-én délután a londoni rádió magyar adásában hivatalos jelentést tett közzé. A Magyar Külügyminisztérium értesítette a budapesti svájci követséget, hogy „a zsidókkal való bánásmód több szempontból enyhítették. A közleményből az angolok arra következtettek, hogy a magyarországi zsidók deportálását, kényszermunkára szorítását ideiglenesen felfüggesztették.[21]

   Augusztus 10-én Arnóthy Jungerth Mihály, a külügyminiszter állandó helyettese a zsidókérdés „nyugvópontra hozatala” érdekében előterjesztést készített Minisztertanácshoz. Számos kérdés között a németeknek teendő gesztusok között – utalás nélkül – az I. pontban helyet kapott, hogy a galíciai és beszivárgott zsidók 50 000-60 000-et tehetnek ki. „Ezeknek kiküldése felajánlható lenne”. A III. pontban visszatartásra javasolta a kivételezetteket és a kormányzói mentesítetteket „egy globális szám erejéig”.

    A kiélezett külpolitikai helyzetben Arnóthy Jungerth „precírozott kormányzói nyilatkozatot” sürgetett, melynek ellenében a németek feltehetőleg több gesztust tennének. El kellene ismerniük, hogy „a magyarországi zsidókérdés megelégedésükre és véglegesen rendeztetett, és így legalább a zsidóügyekkel foglalkozó SD-szervek az országot elhagyják”.[22] Úgy vélte, engedélyeznék a kivándorlási akciókat, biztosítanák, hogy a kiszállítottak életben maradnak.[23]

    A tervezet egyre szépült, az augusztus 12-i fogalmazványban a birodalomnak átadandó zsidó munkaerőket „elsősorban az országba beszivárgott, nem magyar illetőségű, keleti zsidókban” határozta meg. Ilyennek számított valamennyi zsidó, aki nem tudja bizonyítani, hogy maga vagy felmenője 1867. január 1. óta a magyar Szent Korona országainak területén született vagy ottani illetékességű volt. Egy vasúti kocsiban 50-nél több ember (nem zsidó vagy zsidófajú!) nem utazhat, az út folyamán magyar részről (és magyar területen) megfelelő ellátásban részesülnek. Nem maradt el az egészségügyi szolgálat és a frissítők ígérete (!) sem, ezek „nyújtásáról a Magyar Vöröskereszt fog gondoskodni”.

     Az 1941. augusztus 1-jéig megkeresztelt zsidókkal kivételeztek, ők „Magyarországon maradnak”. Később lakhelyüket is meghatározták, „Budapesten elkülönített területen fognak lakni”.[24] A német birodalmi követség – hamis, fondorlatos ígéretekkel – a deportálás, további magyar munkaerő megszerzésén mesterkedett. Augusztus 21-i képmutató jegyzéke a jövendő szállítmányoknak (a magyar zsidóknak) az utazás időtartamára magyar féltől „különösen kívánatos” ellátására hívott fel. Kérte, hogy a birodalom területére érkező zsidókat szereljék fel elegendő ruhával, háztartási eszközökkel, takarókkal stb., különösen cipővel és lehetőleg szalmazsákokkal is. A német birodalmi jóindulat tetőpontja, hogy a követségi jegyzékben – a fajiság mellőzésével, a „jövendő kedvező körülmények között” – immár magyar zsidó munkacsapatokról, végül zsidó munkaszolgálatosokról volt szó. [25] 

    A német-magyar lovagiasság még fokozható volt: szeptember 28-án a Magyarországi Zsidók Lapja közzétette, a Magyar Nemzeti Bank engedélyével harminc márka küldhető bármely bankok keresztül „olyan határon túl tartózkodó hozzátartozónak, akinek pontos postai címe ismeretes”. (Élelmiszer csomagot nem lehetett küldeni.) 

    A derűs képet árnyalja, hogy Veesenmayer birodalmi megbízott Adolf Eichmann és különítménye aggodalmát fejezte ki, mikor a Szlovákiába és Romániába menekülő magyar zsidók számának emelkedését jelentette. (A magyar Belügyminisztérium számukat – erős túlzással – 100 000-re (!) becsülte.) Eichmann saját fontosságát is hangsúlyozta, mikor feltételezte, hogy „felfegyverzett zsidók részéről esetleges incidensekre kerülhet sor”.[26]

     Az újra fenyegető deportálás ellen a budapesti Apostoli Nunciatúra Oltalomleveleket adott ki. Az elsők kibocsátásának időpontja ismeretlen, Annyi bizonyos, hogy november elején számuk meghaladta az ezret.

     A Nunciatúra teljes budapesti apparátusa iratok hiányában ismeretlen – Rotta legbizalmasabb emberei, belső informátorai, köztük dr. Schwartz Elemér egyetemi tanár és Cavallier József kezelték.[27] Horthy Miklós kormányzó családját  ………………

    Szálasi Ferenc és szélsőjobboldali követői október 15-i hatalomátvételével új helyzet alakult ki. Horthy Miklós és családja (Miklós fiát aznap – Operation Eisenfaust, azaz Vasököl hadművelet kivitelezésekor Otto Skorzeny SS-Obersturmbannführer kommandója csellel elrabolta, a Linzhez közeli Mauthausen koncentrációs táborba hurcolta) a budai Várpalota német fegyveres elfoglalása után a nunciatúrán kapott menedéket. Másnap minden tisztségéről lemondott, az SS családostól Bajorországba szállította. 

     A gyors kormányváltást követően Rotta haladéktalanul cselekedett. 18-án – a diplomáciai protokollt és más előírásokat mellőzve – felkereste báró dr. Kemény Gábort, az új magyar kormány alig 34 éves külügyminiszterét. A találkozón a több mint kétszer idősebb tapasztalt, aggódó diplomata „nagy mérsékletet ajánlott”.[28] Sajnos fölösleges volt. A zsidók elleni harc napok alatt kegyetlenebbé vált, mint valaha. 

    A Szentszék képviselője október 21-én személyesen beszélt Szálasi miniszterelnökkel. Több kérdés foglakoztatta; az egyházhoz való viszony, a felekezeti oktatás jövője és a „zsidókérdés” további kezelése.  hamar kiderült, az álláspontok igencsak eltértek egymástól. Még akkor is, hogy Szálasi buzgó katolikusnak vallotta magát. Az oktatást állami feladatnak sorolta, a zsidóság társadalmi kirekesztését pedig tényként, legmagasabb rendű nemzeti érdekként. A nuncius, mint a budapesti diplomáciai kar doyenje ismét – a Sztójay-kormánynál is többször megtette – a meggyötört, a vidékiek deportálással megcsonkított magyar zsidóság érdekében emelt szót.[29]
    Négy kérése volt: az eddig engedélyezett mentesítések fenntartása, a kivándorláshoz adott iratok tiszteletben tartása, a vegyes (zsidó-keresztény) házasságok érvényességének elismerése, a csillaggal megjelölt épületek lakói számára bizonyos mozgási szabadság engedélyezése.

      A 19 oldal terjedelmű jegyzőkönyv Verolino archivumában fennmaradt. Ebből ismert, hogy a Szentszék a magyar miniszterelnöktől kérte, hogy a.) tartsák meg az eddig biztosított kivételeket, b.) tartsák tiszteletben a semleges országok által a zsidóknak kiállított útleveleket, c.) azokat, akik zsidókkal kötöttek vegyes házasságot, ne válasszák el egymástól, d) adják meg a biztos mozgás lehetőségét a zsidó házakban lakóknak.”A kéréseket a magyar miniszterelnök elutasította. Közölte, hogy a kormány feladata, hogy a nemzetet megszabadítsa a zsidóktól.

    Verolino asszisztens vitatta Szálasi kijelentéseit, aki válaszként – többek között – kijelentette, hogy „a zsidó a keresztség felvételével sem változik meg.” A nunciatúra javaslatainak sorát elutasította, mikor Rotta energikus hangra váltott. Kijelentette, a magyar helyzetet „nem kíséri Isten áldása”. Szálasi úgy reagált ”jobban szereti vallását annál, mitsem hogy ebbe a kérdésbe belekeverje Isten nevét”. A külföldi útlevelek elismerését pedig attól tette függővé, hogy a kibocsátó országok ismerjék el Magyarországot. [30]

   A tárgyalás alig ért többet a süketek párbeszédénél. Kitűnt, hogy a buzgó katolikus Szálasi elfogultsága, zsidógyűlölete a nunciatúra szándékát, a maradék magyar zsidóság megkímélését szinte lehetetlenné tette.   

    A Vatikán képviselete lépeseket tett a magyar kormánynál, hogy Budapestet nyílt várossá nyilvánítsák. Ez a javaslat, mint valamennyi józan érvelés Szálasi körében elutasításra talált. A „nemzetvezető” meg akarta védeni a fővárost. Hősi kitartásról, közelgő végső győzelemről szónokolt.

   A dermesztő valóságban a szovjet csapatok szinte folyamatos előrenyomulásban voltak. Sok erőszakos cselekményt követtek el a polgári lakosság ellen. Munkaképes nők és férfiak ezreit hurcolták fogságba, s nem kímélték a kolostorokat sem.

    Eichmann kommandója sem tétlenkedett. A tehervagonok a katonai szállításokhoz kellettek, emiatt Budapestről – magyar közegek bevonásával – november elejétől gyalogos deportálást szervezett. A megrendítő látványt nyújtó menetek a fővárosból a Bécsi úti téglagyári gyűjtőhelyről indultak. Ezekben a hetekben a semleges követségek védelme alá sorolt magyar munkaszolgálatos századok még zömmel fővárosi munkahelyeiken dolgoztak.

    Szálasi uralmának egyik következménye volt, hogy október 22-24. között a komáromi erődökben katonai „letartóztatási intézetet” állítottak fel. Szerepköre alapján novemberben már „átmenő tábornak” nevezték.    

     A politikai és köztörvényes foglyokat, letartóztatott egyházi személyeket,[31] razziákon elfogott cigánycsaládokat, hűtlenség címén elítélt nők és férfiak százait, tatabányai és dorogi bányászokat, partizángyanús szerbeket magyar katonai őrség vigyázta. Az SS kategóriákba sorolta, majd Komáromból csoportokban, tehervagonokban szállították őket Flossenbürg, Dachau, Ravensbrück és Spandau koncentrációs táborba. A női foglyok egy része Bergen-Belsenben kötött ki.

    Rotta nuncius korábbi aggodalma, levele tehát beigazolódott. Közben a belpolitikai helyzet változott, a tömeges elhurcolás ellen immár senki sem emelt szót. A deportálás veszélye, iszonyata újabb félelmeket gerjesztett. Voltak papok, akik megrendültek, azonnal megnyitották a menekülés folyosóját. Ők nem követelték meg a keresztelés előtti hat vagy három hónapos felkészülést, de sok esetben még a három napot sem.

    S voltak, akiket az életmentő engedmény, a könnyen megszerzett keresztlevél tiltakozásra indított. Zsidókeresztelést Ellenőrző Bizottságot alakítottak. Gyűlölettől, kirekesztéstől fűtve Serédi Jusztinián bíboroshoz levelet intéztek. „A legnagyobb megbotránkozással és megütközéssel olvasunk a zsidók keresztelési rohamáról, mint olyanok, akik a zsidók megkeresztelésének mindig ellenzői voltunk. Felkérjük Eminenciádat, méltóztassék a világ poloskáinak, legnagyobb ellenségünk keresztelésének egyszer s mindenkorra gátat vetni, mert különben név szerint lennénk kénytelenek katolikus egyházunkból, de általában a keresztény egyházaktól is kiválásunkat bejelenteni (…) A zsidók legnagyobb ellenségeink, akár érte keresztvíz őket, akár nem. Sem politikai, sem más konjunktúrából való megkeresztelésüket és kereszténységüket, sem pedig magyarságukat nem is merjük el!”[32] 

    Nem üres frázisokról, levegőbe engedett fenyegetésekről volt szó. A terror elszabadult, egyre féktelenebbé vált. November 17-én nyilas fegyveresek betörtek a Szent Kereszt Egyesület helyiségébe, ordítoztak, fenyegetőztek, Cavallierre rálőttek. Nem zárható ki, hogy valóban lövés történt, de Cavallier a támadást túlélte. Annyi bizonyos, hogy (az önzetlen embermentő hallása meggyengült.[33]      

    Az újabb deportálási hullám alapvetően a mind nyomasztóbb harctéri személyi veszteség, a németországi munkaerőhiány csökkentését szolgálta. De azt is, hogy a Szálasi-rezsim megszabaduljon a politikai foglyoktól, a politikai alapon nyilvántartottaktól, a „gyanús” elemektől. Egyben a maradék zsidóság és a csendőrségi razziákon összeszedett, munkára fogható cigányok többezres kiszállítása is napirendre került. A késő őszi komáromi deportálás 15 000-nyi magyart érintett, az áldozatok száma ismeretlen.[34]       

   November 13-án az Egyesült Államok kormánya arra kérte a Szentszéket, nyújtson jó szolgálatot Magyarország kormányánál, hogy a faji, felekezeti vagy politikai okok miatt koncentrációs táborokba zárt személyek az amerikai és angol polgári internáltakkal megegyező elbánásban részesüljenek.[35]

   A budapesti apostoli nunciatúra (pápai követség) a védelme alá helyezett személyeket igazolásként oltalomlevéllel látta el. A néhány soros, egy lapnyi NUNCIATURE APOSTOLIQUE EN HONGRIE fejlécet viselő, gépelt irat tetején Második példány[36] felirat volt olvasható. A védett személy adatain, lakhelyén kívül Angelo Rotta pápai követ aláírása, a nunciatúra bélyegzőjének lenyomata, a kiállítás időpontja kapott helyet.

   Ugyancsak novemberből fennmaradtak nyomtatott oltalomlevelek is. Ezekről feltételezhető, hogy az akkor kezdődött budapesti tömeges (gyalogos) deportálás méretei, a kibocsátás gyorsítása miatt készültek. A fővárosból a Bécsi úton indított gyalogmenetek, az országút szélén heverő, újságpapírral letakart holttestek sokak megrendülését váltották ki. 

     Baránszki Tibor teológus növendék novemberben a közelgő front miatt kényszerűen elhagyta a kassai szemináriumot. Papi reverendát öltött, egy zsidó család megsegítésére a fővárosba utazott. A budavári sikló felső állomásától hosszan kígyózó, – soronként három-négy emberből álló – tömeget látott. Átküzdötte magát, majd a vatikáni nunciatúrára ment, ahol a „krisztusi tekintetű” Rottától hét oltalomlevelet kért és kapott. Az iktatószámmal ellátott, a nuncius aláírásával ellátott okmányokat hamarosan a deportálás rémétől remegő Szekeres családnak adta át. „Átöleltek, csókolták a reverendámat, könnyes szemmel hálálkodtak. Zavarban voltam. Ezeknek az embereknek én voltam az utolsó szalmaszál, amibe-akibe belekapaszkodhattak…”[37]

    Másnap ismét mentőokmányokat kért, a nuncius pedig őt arra, hogy maradjon a nunciatúrán és segítsen az óbudai téglagyárba zárt, védlevelüktől megfosztott zsidókat kiszabadítani. Vatikáni zászlóval a nunciatúra Rolls-Royce autóján – félórányi vita árán – az éjszaka sötétjében sofőrrel behajthatott a bécsi úti téglagyár udvarára. A kiürített téglaégetőben kétezernyi budapesti zsidó volt beszorítva, a magával hozott listáról negyvennyolc névből negyvennégy személyt sikerült megtalálni.[38] 

    November 20-án a nuncius bizalmából, nehéz feladat teljesítését kezdte meg. Az apostoli követ a 2593/1944. számú megbízólevéllel hatalmazta fel, hogy „felkutassa és hazairányítsa az olyan zsidó származású egyéneket, akik az Apostoli Nunciatúra védelme alatt állnak, és akiket az Apostoli Nunciatúra és a Magyar Kormány között érvényben levő egyezmény ellenére elvittek.” A megbízás a bécsi országúton gyalogmenetekben vonuló budapesti zsidók megsegítésére, alkalmi kimentésére irányult.      

    A nunciatúra budapesti levéltára nem maradt fenn. A töredékes emlékezésekből ismert, hogy a mentesítési ügyeket a nunciusnak a fiatal, energikus Gennaro (Giacomo) Verolino pápai nunciatúrai asszisztens (uditore)[39] és P. Balázskövy József nunciatúrai titkár terjesztette elő. Verolino a budapesti zsidók segítésében, mentésében a mindennapi tennivalókon túl nem egyszer kezdeményezett. (A budapesti svéd követségnél Wallenberg mellett Per Anger és Lars Berg tevékenységében mutatható ki ez az elem.) A semleges országok budapesti diplomatái érintkezéseiben, fellépései összehangolásában kapocsként fáradozott.

      Az embermentés kockázatos folyamatában megbízatásai közé tartozott a különféle illetékességi területek, valamint az önkéntes segítők koordinálása, a szentszéki oltalomlevelek célba juttatása. Közülük kiemelkedik Izay Géza Jézustársasági áldozópap, egyetemi lelkész.[40]  Egyetemista fiatalokkal – félelmet nem ismerve – kockázatos mentőmunkát végzett. Az üldözöttek megsegítésére ellenálló csoportot szervezett, tagjai több ezer röpcédulát nyomtattak és terjesztettek. Céljuk a főváros kiürítésének megakadályozása, a nyugatra menekülés elleni mozgósítás volt.   

         1944 őszén a gettóba hurcolás elől menekülőknek – miként az onnan kimenekítetteknek – rejtekhelyet, élelmezést szervezett. (Teherautót a nunciatúra biztosította számukra.)  Hamis papírokkal lakásokat bérelt, egybehangzó visszaemlékezések szerint az ilyen célra szerzett lakások száma elérte a kétszázat. Izay kapcsolatban állt a Magyar Fronttal, százak életét mentette meg.[41] Egy alkalommal őrizetbe vették, sikerrel megszökött. 

    Említést érdemel, hogy a nunciatúra a nemzetközi gettóban ún. védett házakkal is rendelkezett. Huszonöt budapesti belvárosi épületben a nunciatúra védettjeit helyezték el. Bejárataikat a nunciatúra címerével és felirattal szerelték fel, ezek – több kevesebb eredménnyel – a nyilasok belépésének tiltására szolgáltak. Bizonyos, hogy 1944 telén a Pozsonyi út 20, 24, 30 számú épületeket, a Wahrmann Mór (ma Victor Hugo) utca 32-őt „vatikáni védett házként” tartották nyilván. A védett házak lakóinak ügyeit a Svéd Követség kirendeltsége (Tátra utca 6.) alatti épületében intézték.[42]

     Rotta bizalma Baránszki Tibor esetében változatlan volt. A nunciustól december 21-én új megbízólevelet vett át. Az N 2809 számú okmány feljogosította, hogy „a Pápai Követség védelme alatt álló 3000 egyén ügyeinek intézésével” foglalkozzon. Ezt a tömeget – a nyilasok állandó fosztogatásának kitéve – az egyezmények alapján a budapesti V. kerületben, az ún. nemzetközi negyedben helyezték el.

    A szöveg folytatása – a kor hangulatában, az erőszak korlátlan tombolása idején készült – akár tragikomikusnak minősíthető. A nuncius kérte, hogy a zsidók oltalmazására feljogosított papnövendéket a nyilasok, valamint a katonai és rendőri hatóságok „a legmesszebbmenő támogatásban részesítsék”. [43] 

    A nyilaskeresztes terror kiterjedt, ami az embervédelemmel szemben is új kihívásokat támasztott.  A mindennapokban Verolino sokszor Rotta nevében dolgozott, a koros nunciust képviselte. Feladatkörébe tartozott, hogy a magyar politika irányítóinál, a nyilas vezetők körében fellépett a zsidókat sújtó embertelenségek ellen, a hivatalokban mérsékletre hívott fel a zsidóellenes rendeletek alkalmazásában. A terror fékezésében, számos csapda leküzdésében Baránszki Tiborra, az országúton is bátran küzdő, leleményes Ujváry Sándorra,[44] az erdélyi Bíró István ügyvédre, a menetből út közben kimentett embereket kis teherautóval szállító Kiss Géza textilkereskedőre, az országút mentén, a pihenőhelyeken humánus segítséget adó nővérekre számíthatott. 

    Az országúton a semleges államok diplomatáinak autói is feltűntek. Voltak, akik az út mentén újságpapírral letakart tetemek látványát, a csendőruralom tobzódását személyesen is megtapasztalták. Diplomáciai jelzéssel teherautókat küldtek ki, konvojokat indítottak, rakományuk élelmiszer, gyógyszer, meleg ruha és más fontos létfenntartási cikkek voltak. Több követségi diplomata, követségi magyar megbízott menleveleket is kitöltött az országút mentén. (A budapesti német követség erről „megbotránkozását” továbbította Berlinnek.)

    Gyűjtést szervezett, helyszíni segítségadásra szólította fel híveit báró Apor Vilmos győri püspök. Erre általában akkor volt lehetőség, mikor a gyötrelmes menetelésben néhány fős kis csoportok leszakadtak, az országút közelében elbújtak. (Életmentő volt a kisebb élelmiszercsomag, a parasztruha, néhány napra a pajtában, padláson kapott rejtekhely.)

    A Vatikáni Archívumban fennmaradt a budapesti nunciatúra december 8-án küldött Promemoria beszámolója. Készítői a borzalmas menet útvonalát (Piliscsaba–Dorog–Süttő–Szőny–Gönyű–Hédervár és Dunaszerdahely–Magyaróvár–Hegyeshalom) nunciatúra teherautóján tették meg. Utóbbi községben német párttagok a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságától érkezett gyógyeszközöket elkobozták, esetenként elvették a követségi menleveleket is. Így aztán a vérhas mellett a kimerültség, és az összezártság szedte áldozatait.

    A beérkezett, sebesült, erősen kimerült zsidó nőket és férfiakat tíz, undorító bűzt árasztó szénapajtában őrizték. Voltak, akik segítségért könyörögtek, mások – tele váddal – kiabáltak. „Mit érnek a védlevelek? A nyilasok ronggyá tépték? Hagyják, hogy úgy pusztuljunk el, mint az állatok!”[45] 

    Verolino és a vele tartó bátor önkéntesek Rotta számára – negyven milliméteres filmfelvevővel – mintegy négy km hosszú filmet forgattak. Az utókor számára sajnálatos, hogy eltűnt vagy Budapest ostromának idején megsemmisült. A hegyeshalmi embermentés történetéhez tartozik, hogy Ujváry és Köhler páter a legrosszabb állapotú embereknek – félrehúzódva – a helyszínen is vatikáni pecséttel ellátott menlevelet állítottak ki. Ezeket a helyi katonai parancsnoknak – ilyen is volt – vagy a nyilasoknak mutatták fel. Az abnormális nehézségek között az (új) menlevelesek azonnali szabadon bocsátása nem ment könnyen. A széles vita leginkább az idős Köhler páter és a nyilasok között folyt.[46] A gyógyszerek szállítását a zsidóknak kiélezett kérdés volt. Azzal kifogásolták (vagy elkobozták), hogy a keresztények számára sincs elegendő.

    A nyugati határra hurcolt, onnan – bérelt teherautókon a fővárosba visszaszállított zsidók – további sorsa sem volt egyszerű. A négyezret meghaladó tömeget autókaraván szállította vissza Budapestre. A főváros határában szigorú ellenőrzés következett. Újabb egyezkedések, majd a „romlott rendőrségnek” és a nyilasoknak a korrupciós ajándékok átadása után a bejutás sikerrel járt.[47]      

     A Szálasi uralom rémnapjairól emlékezések tanúsítják, hogy a várbeli Dísz tér 5. sz. épület előtt katolikus papok, egyháziak hosszú sora várakozott a nunciatúra előtt bejutásra. Nagy Tibor katolikus pap a fővárosban kapcsolódott be a zsidók mentésébe. Rotta aláírásával hitelesített, 1944. november 23-án kelt német és magyar nyelvű megbízó levele feljogosította, hogy „az Apostoli Nunciatúra (Pápai Követség) segély- és jóléti ügyeiben eljárjon”.[48]

    Az ellenállók a Hivatásszervezet Kálmán Imre utcai irodájában Hortobágyi László irodavezető aktív részvételével hadiüzemi igazolványokat gyártottak. Lebukásuk után számukra a Margit körúti katonai börtön volt a végállomás. 

    November 21-én a pápai nunciatúra és a Keresztény Szociális Misszió kérelemmel fordultak a fővároshoz. A Horánszky utcai gimnázium átadását kérték, hogy a misszió az épületben menekülteket és védetteket helyezhessen el. A főváros a kérést elutasította, mivel „nem időszerű”.[49]          

    Az oltalomlevelek eljuttatása a rászorulókhoz mind veszélyesebb volt. Nagy Tibor a spanyol és a portugál követség munkatársaitól kapott segítséget. A követségi autó, a reverenda és az igazolványok a pesti gettóba való bejutáshoz – kirendelt csendőrök igazoltattak – hasznosnak bizonyultak. A Teleki téri rendőrségi őrszobán két fiatal rendőr főhadnagy nyújtott segítséget. Többek között ekként sikerült a gettóba zárt Madarassi Beck Zsuzsa költőnőnek[50] oltalomlevelet átadni. A pap szemtanúja volt a gyűlölet és az erőszak tobzódásának, a XIII. kerületi Szent István parkban a csoportos kivégzés előtti sorakoztatásnak is. 

   A budai plébánosok közül többen vállalták, köztük a vízivárosi Szent Anna templom káplánja, Benkő István. A hittanár segítő munkálkodását leleplezték, tettéért Eglis István katolikus lelkésszel együtt 1944. december 5-én a dachaui koncentrációs táborba hurcolták.

    December 23-án, Budapest szovjet ostromgyűrűbe szorítása előtt a semleges országok budapesti képviselői a nunciatúra palotájában tanácskoztak. Szálasi kormányához intézett j0egyzéket fogadtak el (utolsó közös fellépésük volt).  Nemes tettük volt, a gyermekek védelmében, a kiterjesztett erőszak, gettóba hurcolásuk ellen foglaltak állást. Az apostoli nuncius mellett aláírta Carl Ivan Danielsson svéd követ, Harald Feller svájci, gróf Pongrácz Ferenc portugál ügyvivő és spanyol ügyvivőként Jorge Perlasca.  


[1] MNL OL Külügyminisztérium Be. res. 90-24. (16/a/3) Közli Vádirat a nácizmus ellen 1. Budapest, 1958, 319. Horthy emlékirataiban azt állította, hogy csak augusztusban tudta meg, titkos hírhozó útján, a szörnyű valóságot a megsemmisítő táborok működéséről. Horthy Miklós: Emlékirataim, Buenos Aires 1953, 259. Állítását a szakirodalomban többször cáfolták. 

[2] BALOGH Margit: Mindszenty József (1892-1975) Elektra Kiadóház Budapest, 2002, 63.

[3]

[4] Cavallier (1891-1970) a katolikus műveltség, a katolikus újságírás kiemelkedő alakja volt. 1944 második felében bujkálásra kényszerült. Hol a Gestapo, hol a nyilasok keresték.

[5] A Magyar Szentkereszt Egyesület az első zsidótörvényben érintett zsidó származású, de keresztény állampolgárok védelmére létesült. Arra is, hogy a keresztelkedést igénylő zsidó vallásúakat – még a kereszténység felvétele előtt - megfelelő oktatásban részesítse.

[6] Kommandos; KdS rövidítés a Gestapo kirendeltségét takarta.

[7] Helyesen WEISS Edit bárónő.

[8] CHORIN Ferenc (1879-1964) ügyvéd, gyár-és bányatulajdonos. 1927-től felsőházi tag, 1928-tól 1942-ig a Magyar Gyáriparosok Szövetségének elnöke.  1944-ben a német megszállók zsarolására lemondott vagyonáról, így családostól külföldre szállították.

[9] Helyesen SZABÓ Imre.

[10] A személynevek mellékletben szerepeltek, nem maradtak fenn. A július 12-i minisztertanácsi ülésen JAROSS amiatt panaszkodott, hogy neki „semmiféle lehetősége sincs mentesíteni”. 

[11] Az 1944. július 12-i 2540/1944. Me. számú rendeletnek megfelelően megalakult a Magyarországi Kikeresztelkedett Zsidók Egyesülete. Feladatát a kikeresztelkedett zsidók érdekeinek védelmében határozták meg. A továbbiakban a kikeresztelkedett zsidók nem lesznek többé a Magyarországi Zsidók Egyesületének tagjai. 

[12] Vádirat a nácizmus ellen 3. 253.

[13] Uott, 170.

[14] Vádirat a nácizmus ellen 3. 255. Rotta valószínűleg nem tudott a Birodalmi Külügyminisztérium 27-i, Budapestre küldött táviratáról, melyben sürgette a magyarországi zsidók deportálásának folytatását. Az ún. keresztény zsidók kiválogatása, összeírása befejezés körül járt.

[15] Uott, 281.

[16] FENYŐ Miksa: Az elsodort ország Magvető Könyvkiadó Budapest, 1986, 143-144.

[17] ANTAL István (1896 -1975) igazságügyi államtitkár, 1942-től nemzetvédelmi propaganda miniszter, a Sztójay -- kormányban igazságügyi, valamint közoktatásügyi miniszter.

[18] A deportálás története SZITA Szabolcs: A komáromi deportálás 1944 őszén. Magyar Auschwitz Alapítvány -- Holocaust Dokumentációs Központ Budapest, 2002. 3 -17.  

[19] Az esztergomi Prímási Levéltárban három oldalas, aláírás nélküli feljegyzés maradt fenn. 8. pontja „Aggodalmak a jövőre” címet viseli. A levélíró közölte, „Széltében el van terjedve a hír, hogy összeszedik külföldre szállításra a fiatal lányokat, ugyanerre a célra összeszedik a férfi és női munkaerőket, sőt az uszítás félelmetes mértéke még a pogromból való félelmet is jogosulttá teszi.” HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért Ecclesia, Budapest, 1983,152.

[20] Kitalált név, a település nem létezik.

[21] Vádirat a nácizmus ellen 3. 365.

[22] Uott, 374-375.

[23] Augusztus 11-én a budapesti Külügyminisztériumban a német (válasz) kormánynyilatkozat tervezetét is elkészítették (!), és azzal számoltak, au