Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. február 22. Az év 53. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737509. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Embermentő központ a vészkorszakban – Máig őrzi titkait az Üvegház

Az újságíró archívumából: Embermentő központ a vészkorszakban – Máig őrzi titkait az Üvegház Az újságíró archívumából: Embermentő központ a vészkorszakban – Máig őrzi titkait az Üvegház
Kulcsár László

Amikor ez az interjú 27 esztendővel ezelőtt (1992. szeptember 6-án) a jobb sorsra érdemes, ám a politikai érdekek szorításában fiatalon kimúlt Mai Nap című független hírlapban megjelent, csak a szándék, az álom, a terv létezett az emlékmúzeum alapítására. Aztán (miként ez a Holokauszt Emlékközpont honlapján olvasható) „A Holokauszt Emlékközpont nemzeti intézményünk. A Magyar Köztársaság Kormánya 1999-ben határozott megalapításáról, 2002-ben pedig arról, hogy a Páva utcában építik fel. Szándékosan nem a hagyományos zsidónegyedben, ezzel is jelezve, nemzeti emlékhelynek szánják. A Páva utcai emlékközpont a világ kevés, kizárólag a holokauszttal foglalkozó, állami alapítású intézményeinek egyike.…” A szándék megvalósulására tehát éppen évtizedet, pontosabban 12 esztendőt kellett várni… (Nyitó képeinken: ezrek ostromolták az Üvegházat, hogy hozzájussanak az életmentő védlevélhez.)

Nemzetközi alapítványt szervez egy 60 esztendős New York-i ügyvéd, vegyészmérnök, szabadalmi-találmányi ügyvivő, Gabriel P. Katona, azaz Katona Gábor, aki a pesti Pozsonyi út 23-ból távozott külföldre 1956 őszén. Az alapítvány segítségével szeretné létrehozni a Magyar Holocaust Múzeumot 1994-re, ezzel is emlékeztetvén napjaink és a jövő nemzedékeit arra a 631 ezer vértanúra, akit az 50 évvel ezelőtti vészkorszak idején, a magyar történelem legsötétebb hónapjaiban hurcoltak haláltáborokba, munkaszolgálatra, gyilkoltak meg a gettókban, nyílt utcán, nyilasházakban, géppuskáztak a Dunába. A holokauszt múzeum a főváros V. kerületében, a Vadász utca 29-ben lenne.

– Miért éppen ott? – kérdem a budapesti hivatalos és magánlátogatáson időző Katona Gábort.

– Azért, mert az az épület, a valamikori üvegház volt a háború alatt a magyarországi zsidóság önmentő törekvéseinek, mozgalmainak a központja. Ez a Vadász utcai ház egykoron családi tulajdonunk, az ifj. Weiss Gyula és Fiai Táblaüveg-nagykereskedés központja volt. Valójában már azért is műemléknek számíthat, ugyanis Kozma Lajossal, a Bauhaus legismertebb magyar építészével terveztette nagyapám és apám. Kozma zsenialitására jellemző, hogy a székház egyúttal cégünk reklámja is lett, ugyanis az általunk forgalmazott összes üvegféleséget bemutatóul felhasználta benne.

A pesti, Vadász utcai Üvegház, nem sokkal az elkészülte után.

Holokauszt-emlékhelyek és múzeumok vannak már a világban, csupán itthon nincs még, abban az országban, ahonnan a legrövidebb idő alatt a legtöbb zsidót elhurcolták a németek és – hűséges kiszolgálója, a Horthy-rezsim fajüldöző törvényei által legalizálva – a Szálasi-puccs után a nyilas hordákkal is kiegészült csendőrség, rendőrség. Emlék- és kutatóhely, történelemoktató központ egyaránt lenne a Vadász utca 29., ugyanis az állandó és időszaki kiállítások, az archívum segítségével szeretnénk megcáfolni a hitleri propaganda máig idézett rágalmát, amely szerint a zsidók passzívan tűrték volna a haláltáborokba hurcolásukat.

– Milyen emlékei vannak az „üvegházi” hónapokból?

– Eszmélő kamaszfiú voltam, aki előtt nem lehetett eltitkolni családom, mindenekelőtt édesapám, Weiss Arthúr politikai nézeteit, embermentő, értsd mindenekelőtt: zsidómentő törekvéseit, cselekedeteit.

(Az olvasó eligazítása céljából: Katona úr Weiss Gáborként látta meg a világot, de édesapja mártírhalála után nevelőapja, dr. Katona Imre orvos a nevére vette. „Jobb is volt így – emlékezik beszélgetőtársam –, mert egy orvos fia egy fokkal könnyebben tanulhatott tovább az ötvenes években, mint egy nagykereskedőé.”)

– Negyvenhárom végén, negyvennégy elején bizonyosodtunk meg a koncentrációs táborokból szökött két lengyel (pontosabban: szlovák – a szerk.) fiatalember elmondása és más hírek alapján, hogy a németek megsemmisítő táborokat működtetnek Lengyelországban – mondja Katona Gábor. – Akkoriban a fővárosiak még azt sem tudták, hogy a Kárpátalja, Felvidék, Erdély zsidóságát már rég elhurcolták és meggyilkolták. A magyar vidéki zsidók deportálása 1944 tavaszán kezdődött, és pár hónap alatt 147 vonatszerelvénnyel 434 ezer embert vittek a németek és magyar karhatalmi segítőik a haláltáborokba. Édesapám akkor sürgősen létrehozta a zsidó hitközség kivándorlási osztályát, hogy társaival, Kasztner Rezsővel, Komoly Ottóval, Krausz Miklóssal és más cionista aktívákkal együtt megszervezze az életveszélyben lévő százezrek kimenekítését a brit mandátumterületnek számító Palesztinába.

Tekintettel arra, hogy Krausz Miklós ismerte Carl Lutzot (bal oldali kép), a budapesti svájci konzult, elintézte, hogy az üvegházban állítsák föl a Svájci Követség Idegen Érdekek Képviselete Kivándorlási Osztályát, amelynek vezetésével apámat bízták meg. Akkor kapott diplomáciai mentességet a Vadász utca 29.

(Itt megint csak álljunk egy magyarázat erejéig: Svájc és más semleges államok a háború alatt a nemzetközi jog és gyakorlat szerint elvállalták olyan államok magyarországi diplomáciai képviseletét, amelyekkel a Magyar Királyság – mindenekelőtt a német érdekek miatt – hadiállapotba került s ily módon a diplomáciai kapcsolatokat is megszüntette. Így lett a többi között az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Románia és még jó néhány állam magyarországi védőhatalma Svájc. Ennek megfelelően a szóban forgó országok itteni ingatlanait – a többi között a Szabadság téri amerikai követség épületét – is svájci megbízottak kezelték.)

Az üvegház hétköznapjairól mondja az akkor még gyermek Katona Gábor:

– Napok alatt elterjedt a fővárosban és vidéken is, hogy elsőként a svájci kormány 7500 védő útlevél – Schutzpass – kiadására hatalmazta föl budapesti konzulátusát. Ezeket az életmentő dokumentumokat mindenekelőtt a legveszélyeztetettebbek, a kényszermunkára és haláltáborokba menetelők számára állították ki a kivándorlási osztály ugyancsak zsidó, de svájci védelem alatt álló munkatársai: Grossmann Sándor, Vörös Weisz Margit, Zerkovitz Imre, Eppler Erzsi, Deutsch Berta (Dundi), Radó Margit, Weiss Margit és mások.

(Engedtessék meg, hogy a hitelesség kedvéért újabb olyan kiegészítést tegyünk, amelyről Katona úr a vészkorszak napjaiban, gyermekként nem tudhatott: Lutz konzul és Krausz Miklós közösen fogalmazta meg a svájci címerrel ellátott, Carl Lutz által aláírt és lebélyegzett, a magyar nyilas hatóságok által is majdnem mindvégig elfogadott védő útlevél szövegét. Bern kétszer 7800 okmány kiadását engedélyezte. Lutz – látván, hogy igen nagy tömegeket fenyeget a biztos halál – a Schutzpass-t tovább fejlesztette, és a svájci külügyminisztérium tudta nélkül, a történelemben elsőként kollektív útlevelet bocsátott ki, amelyre egész családokat, közösségeket vett fel. Az ő nevéhez fűződik a Védlevél (Schutzbrief), amely felmutatóját „svájci állampolgárrá”, otthonát pedig svájci felségterületté minősítette. Ugyancsak ez a mélyen vallásos, puritán, visszahúzódó, migrénes fejfájásokkal küszködő beosztott diplomata, hazájában méltatlanul elmarasztalt, nálunk évtizedekig elfelejtett antihős Lutz fogadtatta el a Magyarországot megszálló német hatóságokkal és a magyar külügyminisztériummal a „Palesztina-certifikátumot”: mindazok, akiknek a nevére Palesztinába szóló kivándorlási igazolványt állít ki, elvileg – bár útlevelük nincs, miután zsidók a fajüldöző törvények miatt ilyet a magyar hatóságoktól nem kaphattak – palesztin állampolgárnak számítanak. Miután Svájc volt Nagy-Britannia védőhatalma, Palesztina pedig brit mandátum a Népszövetség határozata értelmében, a certifikátummal rendelkezők svájci védelem alá kerültek. Ez persze, miként más, vatikáni, svéd, Vöröskereszt-, spanyol, portugál okmány, nem mindig jelentett abszolút biztonságot az üldözötteknek, mert sok esetben a valódi papírokat is hamisnak nyilvánították és megsemmisítették a féktelen gyűlölettől elvakult nyilasok, csendőrök, rendőrök. Viszont az is igaz, hogy csupán a svájci dokumentumokkal mintegy 60 ezren menekültek meg a biztos haláltól!)

Visszatérve az üvegházhoz: igen gyorsan megtelt magyar vidéki és pesti, sőt külföldi menekültekkel, keresztény katona-szökevényekkel, szökött szövetséges hadifoglyokkal, politikai nézeteikért üldözöttekkel – mondja Katona Gábor. – A Vadász utcába karhatalmat vezényeltek, hogy féken tartsák a védőokmányért tülekedő sárga csillagos ezreket. Emlékezetem szerint 2300 főig vezették a kivándorlási hivatalba menekültek nyilvántartását, aztán fölhagytak vele, mert nem látták értelmét. A ház összes helyisége, pincéje, padlása, raktárai megteltek emberekkel. Orvosi rendelő, kis kórház, hatalmas konyha, pékség működött ott. Később sikerült kibérelni és svájci védelem alá helyezni a szomszédos, kívülről romos, lakatlannak látszó Vadász utca 31. alatti épületet, a Magyar Labdarúgó-szövetség székházát is. Az üvegházból titkos átjárót vágtak oda. Később a Wekerle utca 17. számú házat is sikerült birtokba venni. Addigra az amerikai követség Szabadság téri épülettömbje is „svájci” menekülteké lett.

– Túl békésnek hangzik ma mindez, mintha a papírok és a védett épületek oltalmában mindenkinél nagyobb biztonságban és nyugalomban élték volna át a vészkorszakot...

– Senkinek sem kívánom az akkori „biztonságot és nyugalmat”. Nyilasok többször is megtámadták az üvegházat és a többi védett házat. Volt, amikor a háztetőn át próbáltak bejutni, gazdag zsákmányt sejtve. Egy alkalommal szem- és fültanúja voltam, amikor csak Lutz konzul igen határozott föllépésére vonultak vissza a nyilasok. (Ezt az epizódot a Bern mellett élő Gertrud Lutz, a konzul felesége is elmondta e sorok írójának.) Magát az üvegházat saját osztag, a Hagana is védte. Nem titok, az élelmiszeren kívül fegyverhez is hozzájutottak a bentiek. A legbátrabbak, mint például Rafi Friedl, azaz a Szlovákiából Pestre szökött Sampiás János, aki Gestapo-egyenruhában járt portyázni fiatal cionista társaival, diplomáciai rendszámú gépkocsikon vitték az élelmet a gettóban sínylődőknek. A palánkon hajították át az életet jelentő csomagokat.

A nagy fegyvertényt azonban fegyver nélkül, az üvegházban követték el a legügyesebbek. Nagyszerű okmány-, bélyegző- és aláírás-hamisító műhely működött a Vadász utcában, ahol a valódi svájci dokumentumokon túl is ezrével készültek a reményt adó, életmentő iratok, és amelyeket ugyancsak az önmentő zsidó csoportok – futárként nemegyszer jómagam is – juttattak el üldözött társaiknak.

(Egy újabb kori adalék: a Katona úr által is többször említett Grossmann Sándor, a Vadász utcai kivándorlási hivatal aktívája eredeti dokumentumok sokaságával hitelesített könyvet írt a zsidó önmentő akciókról. Ebben a könyvben áll, hogy a svájci konzul tudtával és szellemi irányításával folyt az okmányhamisítás. A németek által engedélyezett védő útlevelek sorszáma egyszer sem haladta meg a bűvös 7800-at, mégis sokkalta több készült belőlük, mert nagyon okosan a betűjelét változtatták. 1944 karácsonyáig legalább 150 ezer életmentő okmány készült az üvegházban. „Tudtam, hogy az úttörők (a cionista aktívák – a szerk.) hamis papírokat produkálnak a különféle életmentő akcióikhoz, de azt nem, hogy számuk meghaladja a 150 ezret – mondta Lutz a 70-es évek elején. – „A legsajnálatosabb, hogy nem jóval előbb kezdődött meg a védőútlevél-akció, mert akkor talán a magyar vidék zsidóságát is sikerült volna megmenteni.”)

Évek óta egyszerű márványtábla hirdeti a Vadász utca 29. alatt (jobb oldali kép, forrás) hogy kegyelettel emlékeznek Weiss Arthúrra azok, akik ott élték meg a felszabadulásukat. Weiss Arthúr, Katona Gábor édesapja viszont az önmentő ügy mártírja lett. 1945. január 1-jén a nyilasok tőrbe csalták és elhurcolták.

Carl Lutzra, az embermentő svájci diplomatára emlékeznek az Üvegháznál

Az embermentő svájci dplomata, Carl Lutz fényképei, 1942–49 – a történelem fotósa

Carl Lutz, az embermentő svájci diplomata – emléktáblák a tiszteletére

Ki emlékszik Carl Lutzra, 60 ezer ember megmentőjére?

Carl Lutz. Az elfelejtett hős – dokumentumfilm az embermentő svájci diplomatáról

Embermentőkről szóló írásaink gyűjteménye itt; tessék kattintani!