Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szombat van, 2019. május 25. Az év 145. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737601. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

A korona bűvöletében

A korona bűvöletében
Róna Katalin

Az Örkény Színház Stúdiójának előterében az előadásra várakozókat kiállítási tárlatvezető hívja befelé, lelkesen beszél: egy műtárgyat fogunk látni. A teremőr unottan szól oda a hátul lévőknek, nyugalom, elmondja a tárlatvezető többször is, mindenki hallani fogja. A félhomályos helyiségben egyetlen, kivilágított üvegtárló, közepén díszes korona. (Nyitó képünkön Borsi-Balogh Máté; fotók: Horváth Judit)

Az érkezők rápillantanak az üvegvitrinben elhelyezett műremekre, semmi kétség, a magyar Szent Korona mását látják, aztán tovább mennek, ki-ki elhelyezkedik széksorokban, miközben a tárlatvezető tovább mesél az uralkodói jelvényről, szól aranyozásáról, drágaköveiről, magyarázza történetét, szimbolikáját, jelentésének értelmezéseit, szól viselőjéről, a hatalom birtokosáról, a korona sorsáról. Mire mondandója végére ér, a többi múzeumi munkatárs is elhelyezkedik a puritán színen (a díszlet és a jelmez Giliga Ilka pontosan értelmezett munkája): a már látott biztonsági ember, a kötögető teremőr asszony és a szürke köpenyes mindenes, aki aztán fúr-farag, a vészkijárat fényeit szereli, mikor, mire van szükség. S ha már mindenki itt van, a koronát is láttuk, ők négyen elmondanak – eljátszanak egy történetet. Persze nem erről a koronáról, de ugyanabból a korból, a távoli Skóciából, a korona bűvöletéről, a féktelen hatalom vágyáról, megszerzéséről, birtoklásáról, a hatalmi mechanizmus – úgy látszik –, örökérvényű működéséről. Kezdődhet Shakespeare Macbeth-jének előadása.

Takács Nóra Diána, Borsi-Balogh Máté, Pogány Judit.

A rendező Gáspár Ildikó a szövegkönyvet a dramaturg Ari-Nagy Barbarával együtt jegyzi. Finoman közelítik a régi idők történéseit, hangsúlyozottan, nyugtalanítón, de egy pillanatig sem sértőn, vagy durván a jelenhez igazítva. Előadásukhoz nemcsak Kállay Géza mai nyelven beszélő fordítását használják, hanem a szövegben időről időre fölfedezni a korábbi magyarítások, Szabó Lőrinc és Szász Károly fontos sorait. A mai alkotók színpadi elképzelése szerint a négy múzeumi ember játssza el Macbeth históriáját. A tárlatvezető nemcsak mesél, maga is a játszó személyek közé áll, ő lesz Macbeth mindent akaró, uralkodásra vágyó, erős hitvese, a teremőré Macbeth szerepe, de ők ketten is belépnek más kisebb alakban. A teremőrnő egyebek között Duncan király, Macduff és asszonya meg Fleance, Banquo fia, a mindenes elsősorban Banquo, de ő a szolga, a kapus, sőt a gyermek Macduff is. A vészlényeket pedig sötétben villogó fények kíséretével együtt alakítják, akárcsak az urakat, a harcosokat. Egy kicserélt ruhadarab, egy-egy tárgy épp elég a szerepváltás jelzéséhez, a többi a játék, maga a színész.

A színész, aki nem egyszerűen magára ölti szerepét, de olyan egyszerűen, könnyedén változik át, lép egyikből a másikba, hogy az a színészet magasiskolája. S közben együtt létezik a múlttal meg a jelennel, színpadi partnereivel és nézőivel, akiket szinte észrevétlenül von be a játékba. És a szünetet jelző szóra az előcsarnokba kilépő már nem is csodálkozik, hogy zeneszó fogadja, apró pohárkákból itallal kínálják, hiszen nem szakadhat ki a történetből, nem engedhet föl a feszültség. Ezért mindannyian a gyilkossággal szerzett hatalom birtokosa, az uralkodó Macbeth-pár estélyének vendégei vagyunk. A király és a királyné köszönti a jelenlévőket, még dalra is fakadnak, ám amikor Macbeth tekintete egyszerre elborul, dúltan nézi a látomást, a Lady rémülten terelné el a figyelmet, szabadkozik, magyarázkodik, fáradtságra hivatkozik. De mi mind látjuk az ajtók, a függöny mögül hirtelen fel-feltűnő, keserű-cinkos mosollyal, szinte bújócskázó Banquo kísértetét.

Fodor Tamás és Pogány Judit.

És ettől a pillanattól kezdve már nincs kint és bent, valóban összemosódik játék és valóság. Ennek a történetnek már mindenki részese. A közönség éppúgy, mint a négy, remeklő színész ugyanabban a valóságban létezik. Most már nincs megállás. A szándékoltan vagy ostobaságból elértett jóslat rettenetes kísértés az aljasságra, amely véres kezű gyilkossá és általa királlyá tette Macbeth-et beteljesedni látszik. Macbeth mindenáron, immár veszetten akarja a megszerzett hatalmat, ha már övé lett, maradjon is az ő „játékszere”, az útjából pusztuljon el mindenki, már maga is hiszi, hogy akit anya szült, le nem győzheti őt. Borsi-Balogh Máté úgy játssza el a hatalmi tébolyban, a korona szenvedélyében élő királyt, hogy egyszerre tud rémült és megszállott, bizonytalan és erőszakosan magabiztos lenni. Macbethje talán azt sem érti meg, hiába a jóslat, nem lett volna belőle király, ha asszonya nem akarja olyan erősen. Gáspár Ildikó olvasatában Lady Macbeth figuráján a hangsúly. Takács Nóra Diána nagy erővel megformált asszonya tán jobban vágyik a trónra, a koronára, mint hitvese. Ő unszolja, ő vezeti az első, iszonyú gyilkosságra, melyet majd még több követ, ő próbálja palástolni férje lelkiismeret-furdalástól gyötört látomásait, hogy azután maga tébolyodjék bele kegyetlen tetteikbe. Drámai pillanata az előadásnak, amint a korona híján épp üres tárolóba a gyermektelen asszony pucér babákat rakosgat, és őrült, ördögi mosollyal szemléli a kicsiket. A dráma kisebb, de nem kevésbé fontos figuráiban az átlényegülések különleges példáját adja Pogány Judit és Fodor Tamás. Pogány Judit megértő, belenyugvó Duncan, becsületes és tiszta Fleance. Fodor Tamás a harcostárs Banquo alakjában megmutatja a hűséget és a kétkedést a jóslat hallatán, arcán mindvégig ott bujkál a cinkos mosoly és az elárultatás döbbenete, ahogy látomásként elő-előlépve, groteszk játékot űz gyilkosával. Mint aki most értette meg a titokzatos jóslat igazságát. Pogány és Fodor párosa Lady Macduff és gyermeke jelenetében teljesedik ki.

A múzeumi keretjáték az előadás második részében megmarad ugyan, de kevésbé erőteljes, mint a szünet előtt. Talán már nincs is szükség a magyarázatra, a vezetésre. Színpad és valóság, színész és közönség kapcsolata már olyan erős, hogy nincs, ami szétszakítsa. Az erőszakos hatalmi vágy szenvedélyes története rohan a veszett vég felé, amíg a „birnami erdő” megindul. És ezen már az sem változtat, hogy Macbeth a súgó kezéből kikapott szövegkönyv utolsó oldalát kitépve a papírgalacsinokat magába tömködi.