Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma kedd van, 2019. június 18. Az év 169. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737625. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Egy nagykövet emlékei: Déli történet, avagy óvakodni kell a szélsőségességtől, az idegengyűlölettől

Egy nagykövet emlékei: Déli történet, avagy óvakodni kell a szélsőségességtől, az idegengyűlölettől

Hazánk első ízben 1968–69-ben lett az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja. A kétpólusú világ viszonyai alapvetően meghatározták, korlátozták az akkori Magyarország mozgásterét. Amikor 1992–93-ban hazánk ismét e testület tagjává vált, már semmi sem emlékeztetett a valamikori hidegháborús viszonyokra és országunk cselekvési lehetőségei is összehasonlíthatatlanul megnőttek. Egy-két évvel a földrengésszerű geopolitikai változások után bejutottunk a nemzetközi diplomácia „boszorkánykonyhájába”, ráadásul – a sors különös fintora következtében – egy olyan időszakban, melyben a testület első számú gondja nem a világ valamely messzi táján kirobbant konfliktus, hanem a közvetlen szomszédságunkban, a széteső Jugoszláviában zajló dráma volt. (Nyió képünkön: a BT-bizottság venezuelai vezetője a helyszínen tájékoztatást tart a látottakról; cikkünk szerzője a kép jobb szélén.) 

Országunk a Biztonsági Tanács tagjaként egy olyan eseménysorral szembesült, amelynél közelebb válság már nem is kerülhet hozzá. Minden bizonnyal elmondható, hogy jövőbeni BT-tagságaink esetében a magyar képviselőknek aligha kell majd olyan mindennapos kihívásokkal, bonyolult helyzetekkel megbirkózniuk, mint amit Jugoszlávia szétesése és az azt követő vérfürdő okozott Magyarország és a BT-ben ülő képviselői számára. Hazánk geopolitikai helyzetéből, történelmi, földrajzi adottságaiból és ismereteiből fakadóan testületi tagságunk kivételes lehetőségeket kínált arra, hogy nem állandó BT-tagországként felszólaljon, hallassa hangját, javaslatokat – és ha kell – helyreigazításokat tegyen. Ebben – hasonlóan az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek az 1980-as évek második felében lezajlott bécsi találkozójához – a Bem rakpart (a Külügyminisztérium – a szerk.) ugyancsak messze nem aknázta ki az adott lehetőségeket. A magyar BT-küldöttség viszont élt a kínálkozó helyzettel. Ehhez megfelelő keretet nyújtott az is, hogy a korábbi esztendőkhöz képest drámai módon megugrott a BT tanácskozásainak, határozatainak száma.

Butrosz Butrosz-Gáli, az ENSZ egyiptomi nemzetiségű főtitkára és a magyar BT-elnökség (jobbra Erdős André) 1992. novemberben.

A BT-nek a televízióból jól ismert hivatalos, nyílt ülései mellett a másik tárgyalási fóruma a külön teremben folyó, zárt ajtók mögötti nem hivatalos konzultációk. A munka lényegét adó ilyen konzultációk számát tekintve, az előző évek mintegy ötven tanácskozása után BT-tagságunk utolsó évében, 1993-ban, 1200 nem hivatalos konzultációra került sor! Egy amerikai tanulmány szerint a testületben 1967-hez képest 1992-ben tízszeresére nőtt a munka.

E számok mögött ott volt a délszláv válság mindent elöntő pokla. A BT szinte naponta, sokszor éjszakákba nyúlóan vizsgálta a kérdést. Képviseletünk faxgépei ontották magukból a különféle ENSZ-titkársági anyagokat, jelentéseket, határozattervezeteket és egyéb dokumentumokat. Két éven keresztül naponta láttam, tapasztaltam, miként kínlódott a Biztonsági Tanács ezzel a konfliktussal, nem találva a megfelelő módot, eszközöket és – főleg – a kellő politikai akaratot, hogy megelőzze vagy legalább hatékonyan kezelje a délszláv válságot. E magatartás aztán végig húzódott az egész konfliktuson 1991 végétől 1995 közepéig.

Rendkívül frusztráló volt számomra e BT-konzultációkat végigülni, tapasztalván nemcsak a fent említett tehetetlenséget, a cselekedni nem akarást, a körvonalazódó veszély nem tudomásul vételét, a keményebb katonai fellépés elkerülését, hanem a Jugoszláviával kapcsolatos ismeretek döbbenetes hiányát is. Kezdetben egyes nagyhatalmak a szerbeket szabadságharcos partizánokként, a horvátokat viszont kollaboráns usztasákként kezelték. Egy állandó BT-tag képviselője azt közölte velem, hogy Bosznia tulajdonképpen egy titóista kitaláció. Ha a délszláv konfliktussal foglalkozó BT-kollégáimat megkérdeztem volna, mi a különbség Szlovénia, Szlovákia és Szlavónia között, aligha kaptam volna helyes válaszokat. E téveszmékkel függött össze az általam már említett eset, amikor is Szlovénia későbbi BT-tagságának közgyűlési megszavazásakor egy-két ENSZ-küldöttség Szlovákia nevét írta be szavazólapjára, valamint az, hogy egy világhírű amerikai magazin az 1914-i szarajevói gyilkosság áldozatát Ferdinánd jugoszláv (sic!) trónörökösként írta le.

A BT boszniai tényfeltáró bizottsága (jobb oldalt Erdős André), 1993 áprilisában.

A Boszniában uralkodó helyzet kapcsán 1992 áprilisában a BT nem hivatalos konzultációján kifejtettük, hogy nyílt területi hódítás szemtanúi vagyunk, amelynek célja, hogy erőszakos úton egy nemzetállamban tömörítsék az egy etnikumhoz tartozókat. Hozzátettük, hogy ha mindenki ezt a logikát követné, egész Közép- és Kelet-Európa igen hamar egy újabb apokalipszis színterévé válnék. Sajnos, egyre általánosabbá vált a BT-ben eluralkodó „semlegességi” megközelítés. Ez a terepen tartózkodó ENSZ-békefenntartók magatartására is hatással lett. Nem volt véletlen, hogy évekkel később kiadott jelentésében Kofi Annan ENSZ-főtitkár kegyetlen őszinteséggel bírálta a kéksisakosok, ahogy írta, „gondolkodás nélküli semlegességét”, a támadó és az áldozat közé tett egyenlőségjelet, azt, hogy az ENSZ-katonák, mandátumuk hiányosságai miatt, nem léptek fel határozottan a fegyveres csoportokkal szemben, a polgári lakosság védelmében. Ahogy a boszniai atrocitásokról és a koncentrációs táborokról szóló híradások egyre nagyobb teret kaptak a médiában, úgy nőtt a nyomás, hogy a BT tegyen végre hathatósabb lépéseket. Júniusban kifejtettük, hogy a boszniai fejlemények elszabadították az ultranacionalizmus soviniszta szenvedélyeit, hogy a lelki sebek lesznek majd a legnehezebben gyógyíthatók és felejthetők, s a nacionalisták által terjesztett métely ellen a legnagyobb erővel kell küzdeni. Több BT-tag sürgetései ellenére továbbra sem történtek hatékony lépések a konfliktus felszámolására.

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegró) 1992. szeptemberi ENSZ-felvételén elmondtuk, hogy nehéz megszabadulni a keserűség, a frusztráció és a csalódottság érzésétől, és sikert kívántunk mindazoknak Jugoszláviában, akik a gyűlölet, a kitaszítás és az etnikai tisztogatás sötét erőinek felszámolására törekednek. Novemberben a BT Boszniával foglalkozó nyilvános ülésén kifejtettük, hogy az erőszakos területszerzés elfogadhatatlan, s az emberi jogok tömeges és szisztematikus megsértése súlyos aggodalmakat kelt. Jeleztük, hogy egy olyan térségben, mint Közép- és Kelet-Európa, a hihetetlen tudatlanság megnyilvánulása vagy a bűnös felelőtlenség bizonyítéka etnikailag tiszta területek erőszakos kialakításának célkitűzése. Elmondtuk, Bosznia területének kétharmada megszállás alá került, az agresszorok határon túli cinkosságok haszonélvezői és már nem is rejtik véka alá stratégiai területi céljaikat. Decemberben egy közgyűlési beszédünkben pedig elmondtuk, hogy a boszniai tragédia Európa és az egész világ szégyenfoltja.

Találkozás Izetbegovic boszniai elnökkel Szarajevóban (Erdős André balról a harmadik).

Az 1993. esztendő beköszöntével a helyzet a BT-ben továbbra sem változott. A rossz megközelítések, a kockázatoktól való idegenkedés, a hiányos ENSZ-mandátumok, az elmulasztott alkalmak, a kudarcra ítélt különböző béketervek élményei uralkodtak a testületben. Áprilisban a BT hivatalos ülésén hangsúlyoztuk, hogy a világ reagálása a délszláv válságra a gyász, a pusztulás, a szemet hunyó magatartás és a tehetetlenség lapjai lesznek, s leginkább a tanulságok nehéz örökségét hagyják majd a jövő nemzedékekre. Májusban üdvözöltük a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi bíróság felállítását, amely, mint hangsúlyoztuk, nem közösségek, hanem olyan személyek felelősségre vonását teszik lehetővé, tekintet nélkül etnikai hovatartozásukra, akik a polgári lakosságot pusztítják, etnikai tisztogatást folytatnak, elzárják ostromlott települések vízellátását, tudatosan pusztítanak kulturális vagy vallási javakat.

Találkozás Tudjman horvát elnökkel Zágrábban.

Még áprilisban a BT felszólította a szerbeket, hogy azonnal szüntessék be a boszniai Srebrenica elleni támadásokat, a várost biztonságos övezetnek nyilvánította és egy BT tényfeltáró bizottságot hozott létre, amely a helyszíni szemle után jelentést tesz a testületnek. A hattagú bizottságban helyet kapott Magyarország is. Az úton találkoztunk Izetbegovic boszniai és Tudjman horvát elnökkel, Boban boszniai horvát vezetővel és Karadžić boszniai szerb vezetővel is. Ez az út gazdag volt drámai élményekben: felgyújtott ház elszenesedett holttestekkel, tudatosan felrobbantott mecset, majd maga az akkor már körülzárt, eredetileg nyolc-tízezer, de addigra az ide menekültek következtében hetvenezer főre duzzadt Srebrenica, a menekült-központokban, az iskolai tantermekben összezsúfolódottak, a gyógyszerre és orvosra hiába várók. És az az iszonyatos kontraszt, amely az áprilisi tavasz pompájában tündöklő vidék és a dombokon a fák között megbúvó, a településre irányított tankok és ágyúk látványa között tátongott. Utunk közben több ízben tapasztaltuk, hogy az ottani szerb fegyveres csoportok fittyet hánynak az elvárt viselkedési módoknak, túszként visszatartják a BT-bizottság tagjait és feltartóztatnak ENSZ békefenntartó konvojokat, kihasználva a kéksisakosok hiányos mandátumait.

A tényfeltáró bizottság visszatérte után a Biztonsági Tanács elé terjesztett jelentés megállapította, hogy Srebrenica tulajdonképpen egy szabadtéri börtön, az ostromlók a településre nem engednek be orvosokat, elzárták a vízutánpótlást, megszűnt az áramellátás. Ezt az állapotot a jelentés lassított emberirtási folyamatként jellemezte. De a BT-ben ezután is folytatódott a huzavona. A Srebrenicát támadó erők könyörtelensége, a fokozatosan papírtigrissé váló Biztonsági Tanács, a békefenntartók által nélkülözött katonai eszközök hiánya pár évvel később, 1995-ben elvezetett a település kálváriájának apokaliptikus végéhez.

A délszláv válság kudarcos kezelésének nyomasztó hatását tükrözte Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár pár évvel későbbi jelentése, amely addig kikezdhetetlennek látszott alapelveket is megkérdőjelezett, amikor kimondta, hogy a nemzeti szuverenitás elvét félre kell tenni, ha az akadályozza a BT kötelezettségeit a nemzetközi béke és biztonság megőrzésére. A jelentés azt is hangsúlyozta, hogy az emberi jogokkal kapcsolatos nemzetközi aggodalmak elsőbbséget élveznek a be nem avatkozás elvével szemben. Nem lehet elégszer hangsúlyozni e megállapítások drámai fontosságát.  

Felrobbantott mecset Boszniában.

Lehet kritizálni az ENSZ-t, amiért egyidejűleg zajló két, véres konfliktus, a délszláv és a ruandai esetében nem lépett fel kellő módon. De tudni kell, hogy a szervezet nem világkormány, s az ENSZ csak azt tudja tenni, amit tagállamai készek megtenni. Ezek között a fő felelősséget elsősorban a Biztonsági Tanács állandó tagjai viselik. És ennek kapcsán elsősorban azokra az országokra is gondolok, melyeknek politikai, katonai, gazdasági jelentősége, kisugárzása lehetővé tette volna egy vezető, kezdeményező, irányító szerep betöltését saját regionális szervezeteikben és a majdnem kétszáz államot számláló világszervezetben. Azoktól vártam volna ezt a megközelítést, akiknek kellő súlyuk lett volna idejében változásra serkenteni az ENSZ-t, de amelyek hagyták, hogy évekig büntetlenül tombolhasson az ultranacionalista erőszak és kegyetlenség a volt Jugoszláviában. Itt tehát az egész nemzetközi közösség, de ezen belül az Európai Unió és a NATO is csődöt mondott.

Jómagam nem gondoltam volna, hogy az az iszonyat, ami déli határaink mentén zajlott, egy szenvedésekkel, pusztításokkal annyira terhelt század végén ismét lecsaphat ránk, ráadásul a mi Európánk szívében! Nézzünk szembe a keserves ténnyel, hogy oly büszke európai civilizációnk gyökerei nem olyan mélyek, nem olyan szilárdak, mint ahogy azt hinni szeretnénk. Adott körülmények között valahonnan mélyről továbbra is kiszabadulhatnak a fantomok, a szörnyetegek, akik szélsőséges retorikájukkal emberek százezreit képesek megvadítani, lelküket megmérgezni, mérhetetlen rombolást okozva nemcsak életekben és anyagiakban, hanem – és ez a legsúlyosabb – a lelkekben. Mert ennek gyógyulása – mint ahogy látjuk – a leggyötrelmesebb és leghosszabban tartó folyamat. Tehát a mi kis kontinensünkön sem dőlhetünk kényelmesen hátra a karosszékbe, nem vehetjük készpénznek vívmányainkat, elért eredményeinket, hanem nyitva kell tartanunk szemünket és óvni kell a szélsőségesség, az intolerancia, az idegengyűlölet veszélyeivel szemben.