Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma csütörtök van, 2019. július 18. Az év 199. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737655. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Más hely nincs

Más hely nincs
Róna Katalin

A mélyben – ezt a címet adta Gorkij színművének, amely nem utolsósorban Max Reinhardt berlini bemutatója nyomán Éjjeli menedékhelyként lett ismert. A drámát Radnai Annamária új fordításában most ismét eredeti címével mutatta be az Örkény Színház. (Nyitó képünkön: Nagy Zsolt (Színész), Csuja Imre (Szatyin), Polgár Csaba (Báró), Kerekes Éva (Násztya)

Valóságosan és szimbolikusan is a mélyben játszódik a történet. A föld alatti menhelyen, ahol az emberi lét mélységében gyötrődők vegetálnak. Bármily fájdalmas, mindenkor reálisan létező história. Reális volt megszületésének idején, a múlt század legelső éveiben, és úgy maradt mind a mai napi. Épp ez adja előadásának veszélyes csapdáját is. Mit kezd vele a színház? Megőrzi az eredeti már-már naturalista életképet, vagy kiszűrve a múltat, modellnek tekinti, ezáltal téve érvényessé, netán áthelyezve az időben, aktualizálja.

Gálffi László (Luka) és Polgár Csaba (Báró)

Ascher Tamás tiszteli a drámát, tiszteli az írott szöveget. És mint már annyiszor, most is bizonyítja, egy előadás korszerűségét nem a méltatlan, „kiszólogató” aktualizálás adja. Átgondolt, pontos, tiszta és határozott az értelmezése. Ahogy nincs helye benne fölösleges aktualizálgatásnak, éppúgy nincs sajnálkozásnak, szánalomnak, melodrámának. Megmutatja az élet alatti életet, a tehetetlenséget, a lefokozott életküzdelmet a maga nyomorúságos valóságában, tárgyilagosan és keményen, őszintén és kegyetlenül, hitelesen és érzékenyen, néhol csipetnyi iróniát is megengedve.

Szürke, lepusztult, sivár, ám szinte tágas teret teremtett a színpadon Khell Zsolt. A magasból lépcső vezet ide, a fönti ablakokból némi fény szűrődik be, de a fénynél fontosabb, hogy a másik világban élők az ablakok mögül figyelhetik elesett lakóikat, akik hol a maguk vackába húzódva próbálják őrizni, ami csekély magánéletükből megmaradt, hol hirtelen kitárulkozva élik közös sorsukat. Figyelnek is egymásra, meg nem is, akarják is tudni, mi történik a többiekkel, észreveszik a bajt, vagy nem, de segíteni nem tudnak, tán nem is akarnak, a sajnálaton is túl vannak már. Ebben a beszűkült világban már nincs helye érzésnek.

Patkós Márton (Vászka Pepel), Hámori Gabriella (Vaszilisza)

Ebbe a romlott mélyvalóságba érkezik a durvaságra, a hangoskodásra csöndesen, emberi hangon és emberi szavakkal felelő Luka. A talányos, bölcs, álmodozó, vagy inkább álmokat sejtető, idős, még inkább kortalan férfi, aki váratlanul és kéretlenül megpróbálja elrendezni a sorsokat, nyugodt hitével átsegíti a másvilágba a haldokló Annát, sokat ígérő mondataival reményt nyújt a Színésznek, élettanácsot ad Vászka Pepelnek és Natasának, hogy aztán éppoly sejtelmesen tűnjék el, ahogy színre lépett. Menekül, ki tudja, mi elől, vagy csak nem akarja látni, mit kezdenek tanácsaival a többiek.

Luka figurájának megfogalmazása, megjelenítése a dráma mindenkori előadásának a lényege. Kicsoda ő valójában? Nagy ábrándozó és ábrándokba ringató csaló, vagy lázadó és lázító, vigasztaló, inkább fölforgató? Olyan ember, aki hiszi is azt, amivel a többieket áltatja, vagy tudja, mindez illúzió, de legalább, ha rövid időre is, reményt ígér. Gálffi László Lukája szinte észrevétlenül jelenik meg, valóban mintha a semmiből toppanna be. Ám nyugalmával, csöndjeivel, visszafogottságával, pátosz nélkül kiejtett szavainak különös biztonságával, olyan erővel tud jelen lenni, természetesen létezni, hogy mindent megváltoztat maga körül. Alakja hétköznapi, nagyon is valóságos, de mindvégig őrzi azt a titokzatosságot, ami új megvilágításba helyez mindent, ami őt magát kiemeli társai közül.

Znamenák István (Kosztyiljov) és Patkós Márton (Vászka Pepel)

Gálffi Lukája érzi, nem mentheti meg sem magát, sem a többieket, hisz’ tudja, hogy az embert nemcsak a körülmények, hanem a maga gyengesége teszi olyanná, amilyen. Mégis, ha átmenetileg is, de bizakodóvá teszi környezetét. De Gálffi szerepformálásában Luka azt is sejti, minek maradna tovább, itt már nem tehet többet. És amikor, épp ahogy jött, észrevétlen eltűnik, mélységes mély űrt hagy maga után.

Ascher Tamás előadása nem szakít a színészi játék magánszámainak dramaturgiájával. Ebben az előadásban megvan mindenkinek a maga pontosan megfogalmazott, tisztán kidolgozott jelenete és jelenléte, amely képes megmutatni a testi és lelki leépülés stációit. A nőknek: Hámori Gabriellának vad, kegyetlen, szerelemért sóvárgó Vasziliszaként, Zsigmond Emőkének új életre vágyó, meggyötört Natasaként, Csákányi Eszternek uralkodó Kvásnyaként, Kerekes Évának szerelemről álmodozva mesélő Násztyaként, Kókai Tündének csöndesen haldokló Annaként.

Kókai Tünde (Anna) és Dóra Béla (Klescs)

És éppúgy a férfiaknak: a rettegését agresszivitással, durvasággal palástoló Kosztyiljovot játszó Znamenák Istvánnak, a borzalmas fehér porral megtisztulni vágyó, múltba révedő Báróként Polgár Csabának, a férfias szenvedélyéből, lobbanékonyságából táplálkozó, vagánykodó, kisstílű tolvaj Vászka Pepelként Patkós Mártonnak, Vajda Milán beletörődő Bubnovjának, érzelemre képtelen Klescsként Dóra Bélának, elveszett, tán sosem volt művészi nagyságát szorongva fölidézni vágyó, a színpadi visszatérésben a lelke mélyén tényleg reménykedő Színész alakjában remeklő Nagy Zsoltnak.

Amikor Luka átadja helyét a pátoszos filozófussá előlépett Szatyinnak, a nagy hangú hamis kártyás az ő jelenléte nyomán próbál „reményt” adni társainak. Csuja Imre érdes Szatyin, ahogy hol lelkesülten, hol csak maga elé mondja életbölcsességeit, ahogy szervezni igyekszik a társaságot, ahogy mulatságot akar, kártyát, vodkát, dalt. Nem rajta múlik, hogy a duhaj vidámkodás tragédiába fullad, hiába volt a furcsa reménysugár a rideg valóságban az utolsó „szó” mégis a Színészé lett.

A cikkünket illusztráló képeket Horváth Judit készítette; köszönet illesse.