Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma kedd van, 2019. június 18. Az év 169. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737625. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Egy nagykövet emlékei: Milyen a jó diplomata?

Egy nagykövet emlékei: Milyen a jó diplomata?

Nem lehet nemzeti keretekben megoldani az emberiséget érintő alapvető problémákat, ehhez összefogásra van szükség. Egy csónakban evezünk a nemzetközi közösség tagjaival, s ha az léket kap, valamennyien veszélybe kerülünk. Saját közös túlélésünk nagymértékben a viták, ellentétek kezelésén múlik, amiben kitüntetett szerepet játszik a diplomácia. (A képen: az ENSZ bécsi központja.)

Sokáig ez a budai, Bem rakparti saroképület jelképezte a magyar diplomáciát: a külügyminisztérium egykori főbejárata. (Kép: MTVA Archív)

A diplomácia művelői, a diplomaták – akárcsak általában az emberek – különfélék: más-más temperamentum, mentalitás, szokásrendszer jellemzi őket. Nagy többségük barátságos, készséges, nyitott, humorérzékkel megáldott. Olyanok, akik nem riadnak vissza attól, hogy megosszák egyéni véleményüket másokkal.

Ugyanakkor akadnak olyan kollégák is, akik ódzkodnak bármi olyat mondani, ami eltérhet a kormányuktól kapott utasításoktól. Mások kevésbé hajlamosak a kedélyes beszélgetésekre, merevek, távolságtartók, zárkózottak. A diplomaták – leginkább nem tudatosan – saját emberi tulajdonságaik alapján teszik a dolgukat, s ez segítheti, vagy éppen gátolhatja a hatékony, eredményes munkát.

Gyakran állítják, hogy az az „igazi” diplomata, aki kifejezéstelen, szenvtelen arckifejezéssel jár-kel. Ez nem igaz. Amikor nyilvános események, rendezvények, ceremóniák során azt láttam, ahogy politikusok vagy diplomaták érzelmeiket, meghatottságuk elrejtésével küszködnek, ez mindig kedvező hatást keltett bennem. Mert emberi mivoltukban láttam őket. Ennek egyik legmarkánsabb megnyilvánulása volt, amikor néhány évvel ezelőtt az ENSZ Biztonsági Tanácsában egy videót vetítettek a Szíriában a polgári lakosság ellen elkövetett szaringáz-támadásról. A testület több tagja nem tudta végignézni e szörnyű jeleneteket könnyes szemek, sírás, szipogás nélkül.

Jóval kellemesebb olyan külpolitikával foglalkozó emberekkel kapcsolatban lenni, akik képesek megőrizni természetes reakcióikat, érzéseiket, örömüket vagy bánatukat. Mert ahhoz, hogy egy diplomata tisztán lásson és reálisan eligazodjék a nemzetközi aktualitások dzsungelében, meg kell lelnie a minden politikai vagy biztonsági konfliktus mögött rejlő emberi aspektusokat, szenvedéseket, igazságtalanságokat, visszaéléseket. Érzékenyen kell reagálnia mindarra, ami az emberek mindennapjait érinti, és nem elégedhet meg az emberi tényezőket figyelmen kívül hagyó analízisekkel.

Szerencsére több ízben tapasztaltam, hogy a nemzetközi kapcsolatok területén munkálkodók között többségben vannak a nem érzelem nélküli lélektelen robotok. Remélem, hogy egyre bonyolultabb világunkban számuk növekedni fog.

A diplomata számára sajátos probléma, hogy miként viselkedjék egy olyan országot képviselő kollégával, amellyel hidegek vagy akár rosszak államközi kapcsolataink. Itt is el kell kerülni a dogmatikus gondolkodás csapdáit. Csupán azért, mert a hivatalos kapcsolatok nem jók, nem fogok átmenni az utca másik oldalára, ha szembejön velem egy ilyen kolléga. Fenn lehet tartani vele a korrekt kapcsolatokat, ami nem zárja ki, hogy megfelelő körülmények között ne utaljak kormányom esetleges aggodalmaira, problémáira. Ugyanakkor találkozhatom olyan kollégával is, akinek kormánya a lehető legjobb kapcsolatban áll az enyémmel, és mégis képtelenség baráti hangulatú kommunikációt kiépíteni vele.

Diplomata autójának megkülönböztető jelzése.

Tárgyalások vagy konzultációk során a diplomatának ügyelnie kell arra, hogy mondanivalóját tömören, összefogottan adja elő, a hangsúlyt álláspontja lényegi részére helyezve. Fontos, hogy mondatainak legyen eleje és vége, és kerülnie kell, hogy tárgyalópartnereit vég nélküli szóáradattal öntse el. Konferenciákon vagy hivatalos üléseken részvételkor az álláspontok megfelelő módon való kifejtése még nagyobb fontosságú. Ha előre megírt felszólalásról van szó, azt jól kell előadni, vagyis, egyszerűen szólva, jól kell felolvasni. Ha viszont nincs előre elkészített szöveg, kellő képességgel kell rendelkeznünk, hogy koherensen és érthető módon szóljunk a résztvevőkhöz. Tisztában kell lennünk azzal, hogy egy gondosan összeállított írott szöveg korántsem ugyanolyan, mint egy szabadon, kötetlenül előadott vélemény. A megfelelő hangsúlyozás, egy-egy nézőpont okos, érvelő, szükség esetén érzelmekre ható bemutatásának módja nélkülözhetetlen követelmény minden diplomata számára. Külügyminisztériumi alkalmazottnak lenni nem jelenti automatikusan azt, hogy jó szónokok, jó előadók vagyunk.

Vannak olyanok, akik képtelenek megragadni a hallgatóság figyelmét. Ha hadarunk, ha a kelleténél gyorsabban beszélünk, ha alig hallhatóan motyogunk, ha egy adott mondatban rossz helyen hangsúlyozunk, ha nem tartunk szünetet ott, ahol kellene, ha inkább a szöveg felolvasására, semmint annak tartalmára összpontosítunk, nos, mindez meggyengítheti és tönkre is teheti még a legjobb álláspontokat is. Ennek ellenkezője is megtörténhet: egy gyengén megszerkesztett tartalom, egy kevésbé rokonszenves üzenet, melyet vonzó és csábító csomagolásban adnak elő, a beszéd végéig képes lekötni még azok figyelmét is, akik az üzenettel nem értenek egyet. Jegyezzük meg, hogy az ilyen esetek egyáltalán nem csupán külügyi munkatársakkal fordulhatnak elő, hanem az állam legfelső szintjéig is felérhetnek.

A Svájci Államszövetség németországi nagykövet asszonya. (Kép: Der Tagesspiegel.)

Nemzetközi fórumokon alkalmam volt igen magas rangú szónokok beszédeit hallgatni, akiknek mondanivalói, szempontjai nem különböztek az enyéimtől, és mégis, közben majdnem elaludtam… Ugyanakkor, bizonyos országok politikai vezetőinek előadásait hallgatva, melyek tartalmát, következtetéseit nem osztottam, nem tudtam nem odafigyelni, tudomásul véve azt a mesteri módot, ahogyan az illetők képesek voltak elnyerni a közönség figyelmét. (Ez persze nem először fordul elő az emberiség történetében!)

Az ilyen tevékenységet folytató politikusoknak és diplomatáknak megfelelő nyelvi tudással, szókinccsel is rendelkezniük kell, hogy még hatékonyabban tudják előadni mondanivalójukat. Minél több nyelvet beszél valaki, annál szélesebb tér nyílik számára kapcsolatrendszere bővítésére, jó légkörű viszonyok kialakítására, s így az információcserére is. A nyelvtudás mellett elengedhetetlen tartozéka egy felkészült külügyérnek, hogy beszélgető- vagy tárgyalópartnerének országát képes legyen elhelyezni a világ térképén, és a lehető legtöbbet tudni az adott térség történelméről.

A diplomata tevékenysége csak akkor lehet hatékony és eredményes, ha megfelelő mértékű autonómiával rendelkezik, azaz ha külügyminisztériuma nem szab meg mindent a legapróbb részletekig egy nagykövetségnek és munkatársainak. Ha az instrukciók jellege olyan, hogy az szó szerint meghatározza, mit, hogyan és mikor kell tenniük a diplomatáknak, ha elárasztja őket a fentről jövő utasítások özöne, az azzal a kockázattal járhat, hogy kényszerzubbonyba helyezi őket és megbéníthatja kezdeményezési és innovációs képességeiket.

Fontosnak tartom, hogy a diplomata egy olyan munka résztvevőjeként érezze magát, melyet ketten – otthon a külügyminisztérium és a helyszínen a külképviselet – végeznek, mely kettősben a szerepek természetesen különböző jellegűek, mégis mindketten egy közös akció részesei, egy célt követnek, együtt munkálkodnak, de ehhez megteszik saját specifikus hozzájárulásaikat is.

Az egykori Szovjetunió külügyminisztériuma.

Ennek kapcsán meg kell említenem a diplomata mindennapos munkájának olyan lehetséges – ritkább – eseteit, amikor bizonyos fontosabb külpolitikai kérdésekben hiányzik az egyetértés, az azonos értékítélet a külügyminisztérium és a külföldön szolgáló misszióvezető között. Ezek valójában akkor kerülnek terítékre, ha az érintett külügyér egy otthoni döntést, a kialakított hivatalos álláspontot nem veszi szó nélkül tudomásul és egy másik megközelítés mellett érvel.

Az én esetemben például a második Öböl-háború, a kétsebességes európai uniós együttműködés vagy a párizsi nagykövetségi ingatlanokkal kapcsolatos elképzelések kerültek az asztalra. A követendő magatartásra vonatkozóan nincsenek útitervek, azt a konkrét körülmények függvényében kell meghatároznia annak, aki veszi a bátorságot, hogy vitatkozzék a Központtal. Természetesen ez a vita is mindkét fél vonatkozásában személyiségfüggő is lehet, tehát az érintettek személyes tulajdonságai is rányomhatják a bélyegét a végkimenetelre, de ezt általában az erősebb fél, ebben az esetben a központi adminisztráció határozza meg. Ebbe a „játszmába” csak az lépjen be, aki valóban teljes mértékben azonosul feladatával, szakmai tevékenységét mindenek fölé helyezi, s lelkiismereti kérdésnek tartja, hogy este otthon nyugodtan nézzen a tükörbe.

A külügyi szolgálatok keretében folyó információáramlásnak már semmi köze sincs a múlt század végén bekövetkezett technológiai forradalom előtti gyakorlathoz. Ez egykoron elképzelhetetlen horizontokat nyitott meg. Egyszerűen nem lehet összemérni már a múlt (a 20.) század második felének hírközvetítési gyakorlatát sem a mai világ követelményeivel és lehetőségeivel. S ez töményen érvényes a külügyi hálózatra is.

Emlékezetemben még élnek a rendszeres időközönként a külképviseletekre érkező, a magyar fővárosból írásos anyagokat, utasításokat hozó diplomáciai futárok. E papírokon, dokumentumokon kívül a külügyminisztériummal való kommunikáció írógéppel készült nyílt, és kézzel írt rejtjeles (akkori külügyes elnevezéssel: másutas) táviratok segítségével zajlott. A Központtal (enyhén szólva nehézkes) kapcsolattartás része volt, hogy a fogadó ország eseményeiről, sajtóhíreiről is ilyen távirati úton kellett jelenteni, hiszen a hazai hatóságok másként nem tudták a külföldi eseményeket követni. A nemzetközi televíziós sugárzás a maihoz képest jelentéktelen volt. Telefonálni lehetett ugyan, de az adott helység telefonközpont-kezelőjének jelezni kellett, mely ország milyen városában milyen telefonszámot kérnénk kapcsolni, majd ezt követően a telefont letettük és türelmesen várakoztunk, amíg a kezelő vissza nem hívott és közölte, hogy „Tessék beszélni!”. A múlt század végén bekövetkezett technológiai forradalom következtében fenekestül felfordult ez a kapcsolattartási mód, s az internet, az e-mail, a mobiltelefon, az SMS, a skype a mindennapok szerves részévé vált.

A mai világ nemzetközi kapcsolati eszköztára rohamos változáson ment át. Ellentétben a korábbi korok diplomáciai tevékenységével, amely megjelenésében, öltözködésében, viselkedésében valóban élesen elütött, távol állt a mindennapi élettől, az „utca emberének” hétköznapjaitól, s egy másik, szinte idegen világ üzenetét hordozta, a mai kor diplomáciája közelebb kíván kerülni az átlagemberhez. Egyre tartalmasabb az a tér, amelyet az ún. közéleti diplomácia manapság betölt, egyre forgalmasabb az a híd, amely összeköti a klasszikus diplomáciát az utca emberével. E vonatkozásban igen megnőtt a civil társadalom jelentősége, amely partnere kell legyen a kormányoknak és kormányközi szervezeteknek. Az NGO-k, a különféle érdekvédelmi szervezetek, a szakszervezetek, az egyházi intézmények, a média világa, a tudományos élet szereplői, az üzleti élet képviselői jócskán képesek növelni a közvéleményben azt az érzetet, hogy a nemzetközi kapcsolatok, a diplomácia nem valami földtől elrugaszkodott mesterség, hanem igenis, áthatja az emberek mindennapjait, hatással van életminőségükre és formálhatja jövőjüket is. A diplomatáknak pedig ki kell használniuk a különféle helyi, regionális és nemzetközi civil szerveződések által nyújtott lehetőségeket, kapcsolatot kell tartaniuk velük, készséggel elfogadni meghívásaikat, hogy ezzel is újabb hidakat építsenek a hivatalos és nem hivatalos világ között.