Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma csütörtök van, 2019. július 18. Az év 199. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737655. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Fehérek közt egy igazán európai – Márai, a tisztességes polgár

Fehérek közt egy igazán európai – Márai, a tisztességes polgár

A Genius Savariensis Szabadegyetem félévzáró rendezvényén dr. Czetter Ibolya főiskolai tanár tartott élvezetes előadást a szép számmal megjelent hallgatók épülésére „Márai az emigrációban” címmel. (Nyitó képünk: Márai Sándor szobra szülővárosában, Kassán. Foto: visitkosice.org)

Márai Sándor Grosschmid Sándor néven Kassán született a 19. század utolsó évében, 1900-ban, és hunyt el a 20. század végén, 1989-ben a kaliforniai San Diegóban. Korának egyik legnépszerűbb és legismertebb írója volt, minden műfajban alkotott: regényíróként, lírikusként, publicistaként is kiváló volt, irodalmi nagyságát Krúdyhoz, Kosztolányihoz hasonlítják.

Különösen fontos volt számára a polgári életforma, a műveltség, a kultúra, a tisztesség: szabad gondolkodó, a legnemesebb értelemben európai ember, a racionalizmus és az alkotás híve volt.

Csaknem ötvenéves koráig, 1948-ig azért utazik, hogy felfedezze a világot, élményeket gyűjtsön, újdonságot találjon, majd ezt követően útjának más célja lesz: otthonkeresés, bolyongás, a szónak már abban az értelmében, hogy tudja, nincs visszatérés, létünk értelme az, hogy úton vagyunk. Czetter tanárnő szerint Márai sorsának metaforájaként Odüsszeuszt lehet tekinteni, a vándort, a folyton bolyongó embert: az író tudja, hogy hazatérni csak egyféleképpen lehet, úgy, mint a görög hős, a halálba.

Elvei miatt 1948-ban kényszerűen elhagyta Magyarországot, az akkori rendszer tudatosan kiiktatta műveit a hazai irodalmi életből, és haláláig a nevét is alig ejtették ki. Márai esetében az emigrálás, a haza elhagyása egyszerre volt kilépés és lázadás: lázadt a világ ellen, amelyik véget vetett mindannak az értéknek, amelyben hitt, amit úgy hívhatunk, hogy európai kultúra, műveltség, polgári értékrend, amelynek legfénylőbb pontja az egyéniségre épülő személyiség, az ember, aki önmagát kiteljesíti, akinek küldetése van. Márai szerint ezt a fajta embertípust elsöpörte a nácizmus, majd a kommunizmus, és számára olyan idegen uralom jutott hatalomra, amellyel nem tudott megalkudni.

Hitvallása, hogy az írónak küldetése és felelőssége van, és nem élhet ott tovább, ahol már a hallgatási szabadság is megszűnt. A demokrácia hiánya, a totális értékvesztés megérlelte benne az elhatározást és 1948. augusztus 31-én feleségével, Lolával és fogadott kisfiúkkal, Jánoskával elhagyták Magyarországot.

„Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél” idézte Czetter Ibolya az író ismert gondolatát, parancsát a Kassai polgárok című könyvéből. Kassa és a hozzá tartozó értékek, a műveltség, a kultúra, az európaiság életre szóló, meghatározó élmény volt Márai számára, bárhova ment is a világban, mindig a szülővárosa volt a mérték és az érték. 

Nápoly mellett telepedett le a Márai család, mivel Olaszország volt az egyetlen hely, ahol el tudta képzelni az életét és otthon érzi magát: igazi öröm volt számára a mediterrán táj és a gyönyörűségesen kék tenger. Az emigrációban is ragaszkodott ahhoz, hogy műveit magyarul írja, őrizze és állandóan frissítse: „a szigorú, márványarcú ember hazát váltott, de nyelvet nem” mondta közönségének az előadó. Itáliában írta a többi közt a Harminc ezüstpénz, a Rómában történt valami című regényeit és ott született a Halotti beszéd című verse is, amely az emigrációs sors lehetetlenségét mutatja be. Közben a Szabad Európa Rádió munkatársaként, Ulysses álnéven, minden héten felolvasta jegyzetét.

Olaszországban Máraiék nem kaptak állampolgárságot, ezért 1952-ben New Yorkba költöztek, ahol, mint mondta „semmi sem emberszabású többé”. Elveszettnek érzi magát, gyűlöli a pénzközpontú világot, a bulvárt, a sztárkultuszt, a tömeget, amely elnyomja a belső hangokat. Márai nem érzi jól magát New Yorkban, ahol a „civilizáció vaspora” ellep mindent, ami személyes, ugyanakkor üdvözli azokat az életkörülményeket, amelyet Amerika biztosít neki és családjának: demokrácia, állampolgárság, nyugdíj, betegbiztosítás, és a csodálatos könyvtárak.

Az 1958-ban megjelent Napló (1945-1957) részletesen bemutatja az okokat, amelyek miatt elhagyta szülőföldjét, és az emigráció első, fájdalmas éveit. 1960-ban napvilágot látott a Casanova történetét sajátságosan feldolgozó Egy úr Velencéből című verses játéka, majd 1965-ben megjelenteti San Gennaro vére című regényét is.

Felesége nagybátyjától megörököltek egy lakást a Nápolyhoz közeli Salernóban, ezért 1967 végén visszaköltöztek szeretett Itáliájába, ahol 1980-ig éltek: Márai számára a tenger a hazatalálást, a meghittséget sugallta. Ennek ellenére 1980 májusában búcsút mondanak Olaszországnak és ezúttal végleg az Egyesült Államokba, a kaliforniai San Diegóba költöztek. Márai Sándor 1985-ben adta ki a feljegyzéseit tartalmazó könyvét „Napló 1976-1983” címmel. Ezt írta róla: „Számomra ezek a jegyzetek pótolják az elmúlt 40 évben a publicisztikát, a kapcsolatot a mindennapos valósággal.” (Márai Sándor; a kép forrása: https://konyves.blog.hu)

Lassan egyedül maradt: elveszíti feleségét Lolát, majd fiát is, aki utolsó támasza volt, egyre gyakrabban fogalmazódik meg gondolataiban, hogy „a halál nem probléma, a meghalás igen. Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom.”  1989. február 21-ig halogatta…hamvait végakarata szerint az óceánba szórták.

Czetter Ibolya előadásának végén mutatott egy fotót közönségének a már élete végéhez közeledő Márai Sándorról, aki Füveskönyv című művében írta: ”Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”