Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma csütörtök van, 2019. július 18. Az év 199. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737655. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Julian Assange, a betörhetetlen – egy hős, akire megadták a kilövési engedélyt

Julian Assange, a betörhetetlen – egy hős, akire megadták a kilövési engedélyt

A 2012 óta politikai menekültként Londonban, az ecuadori nagykövetségen tartózkodott Julian Assange-ot április 11-én kiadták a brit hatóságoknak. Ha kiadják az Egyesült Államoknak, akkor Assange nagy veszélyben van. Kényes dokumentumok millióit hozta nyilvánosságra, tehát azt a munkát végezte el, amit az újságíróktól várunk; vajon ezért hagyta cserben annyi kollégája? (Nyitó képünkön: Assange letartóztatása.)

2016. november 9-e: Londonban alig hajnalodik. Egy száznyolcvannyolc centi magas, 45 éves ausztrál férfi a számítógépére görnyedve dolgozik. Egy téglaépület földszintjén, szakállát és őszbe hajló haját simogatva, tisztában van vele, hogy ma is, mint négy éve minden nap, mintegy ötven rendőr veszi körül, és ki tudja, hány titkos ügynök figyeli arra készen, hogy a legkisebb lehetőség esetén gyorsan beavatkozzék. Aznap választották meg Donald Trumpot Amerika 45. elnökének. Egy kissé beleremegett az egész világ. Az ecuadori nagykövetség környékén Londonban a mindennapok változatlanok.

Néhány hónappal korábban, a nyár kellős közén Julian Assange kijátszotta rabtartói figyelmét, és a világ legnagyobb hatalmának képébe vágta azt a sok ezer e-mailt, amelyből kiderült, miképpen manipulálta a demokrata párt vezetése az előválasztásokat azért, hogy Hillary Clintont juttassa előnyhöz ellenfele, a baloldali Bernie Sanders ellenében. Minden ellensége éberségét kijátszotta a világ legjobban őrzött embere, aki dühös arccal járkál föl-alá abban a lerobbant lakásban, amely Londonban az ecuadori nagykövetség tulajdonában áll. Egy szempillantás alatt a világ geopolitikai játszmájának középpontjába került. A földgolyó legismertebb politikai menekültje, akinek az a bűne, hogy hiteles információkat adott közre, megmutatta az erejét, megmutatta, hogy nem omlik össze.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) ad hoc bizottsága 2016 februárjában elítélte az Egyesült Királyságot és Svédországot (ez utóbbi adta ki a nemzetközi elfogató parancsot), önkényesnek ítélte Assange fogva tartását, és a kiszabadítását követelte. Minden arra utalt, hogy szerencsés megoldás várható. Viszont Hillary Clinton kampányfőnöke, John Podesta e-mailjeinek nyilvánosságra hozatala olyan médiasokkot okozott, amely a WikiLeaks mellett szóló minden ésszerű megnyilvánulást elfedett, beleértve Barack Obamának a Wikileaks melletti kedvező véleményét is. [1]

2017. május 19-én Baltazar Garzón, Assange védőinek vezetője óvatosan kíván előre haladni az ügyben. A svédek elálltak, lemondtak arról, hogy tovább üldözzék szexuális erőszakkal megvádolt ügyfelét. De a híres ügyvéd, aki lefogatta Augusto Pinochet-et, és harcolt az Al Kaida és George W. Bush ellen, jól tudja, hogy a legnehezebb még hátravan. Az ecuadori állam gyenge lábakon áll – az éves nemzeti jövedelem nem éri el az amerikai hadiipari kiadások egyhetedét sem.

A washingtoni nyomással szembeni ellenállás felőrölte az ecuadori államapparátus ellenálló képességét. Lenin Moreno, aki Rafael Correa után éppen az elnöki beiktatására készült, nem volt hajlandó találkozni Assange-zsal, a WikiLeaks pedig éppen akkor tette nyilvánossá a CIA (Central Intelligence Agency) digitális fegyverzetét, és ezzel de facto működésképtelenné tette a titkosszolgálat által kiválasztott célpontok elleni kalóztámadásokat. A dühös Trump-kormányzat ekkor jött rá, hogy Assange nem a szövetségese – akit esetleg képes lesz felfalni –, hanem egy elszánt disszidens, aki szemben áll vele.

 

A Wikileaks fegyvertényei

Amikor 2006-ban létrehozta radikális művét, amelyet WikiLeaksnek nevezett el, már jól ismert figura volt hekker-körökben. De arra senki sem számított, hogy az angyalarcú fiatalember szervezi meg a történelem leghatalmasabb mértékű kiszivárogtatásait, hogy olvasói sorban megismerhetik a közel-keleti nagykövetségek piszkos játszmáit, a szíriai elnök, Bassár el-Aszad rezsimjének titkait vagy az afrikai fővárosok oligarcháinak üzelmeit, és ki ne felejtsük a sorból a legmagasabb amerikai körök korrupcióját vagy az orosz titkosszolgálat és az „alvállalkozói” közötti kapcsolatokat. A WikiLeaks első publikációi komoly felfordulást okoztak akár a szcientológia kézikönyvéről, akár egy fontos svájci bank működéséről vagy a guantanamói börtön belső szabályzatáról volt szó bennük. Az amerikai hadügyminisztérium szigorú vizsgálatot indított a szervezet ellen, amely vizsgálatot a WikiLeaksnek sikerült nyilvánosságra hoznia. Hatalmas pénzügyi csalásokat fedett fel Izlandon, Kenyában felborult a 2007-i elnökválasztás, amint napvilágra került az esélyes jelölttel kapcsolatos titkos jelentés. De még hiányzik az az elem, amely végképp megalapozza reputációját.

2010 áprilisában egy különleges videó fogja eljátszani ezt a szerepet. A címe: Collateral Murder (Járulékos gyilkosságok). Miközben semmitmondó offline szöveg fut a háttérben, civileknek és a Reuters újságíróinak amerikai és iraki fegyveresek általi meggyilkolását látjuk feketén-fehéren. Úgy vették fel az anyagot, mint egy videojátékot, a háttérben halljuk a gyilkosok nevetését – a vérfürdő a nyugati szerkesztőségekben valóságos sokkhatást keltett. Találva érezték magukat, elkezdtek úgy nyilatkozni, mintha akkor fedeznék fel az amerikaiak által 2001 óta folytatott közel-keleti „tiszta háborúk” valóságos természetét, azokét a háborúkét, amelyeket nagy többségük támogatott. Assange hónapokon keresztül háborús és emberiség elleni bűnök ezreit hozta nyilvánosságra – az „Afghanistan War Logs” [Afganisztáni háborús naplók] és az „Iraq War Logs” [Iraki háborús naplók] keretében a WikiLeaks honlapján – az egyébként mély válságban lévő média, konkrétan a legnevesebb nyugati szerkesztőségek közreműködésével. Assange híre az egész világot bejárta.

 

„Vér tapad a kezéhez”

Miközben számos intézmény díjakat adományoz neki az Amnesty Internationaltól a Time-on és a The Economiston át a Le Monde-ig, a WikiLeaks több tízezernyi hadijelentés, majd 243 270 diplomáciai távirat publikálását indítja be. Ezek felfedik a Washingtonhoz közeli arab rezsimek mérhetetlen korrupcióját, és 2011-ben, már néhány nappal Zine El-Abidine Ben Ali bukása előtt lobogtatták az információs anyagokat a tunéziai tüntetők. Clintonnénak, aki akkoriban Obama elnök külügyminisztere volt, körútra kellett utaznia, hogy az Egyesült Államok sajnálatát fejezze ki szövetségeseinek.

Egyetemek és médiák rohanják meg az archívumokat az egész világon, hogy visszamenőleg megmagyarázhassanak néhányat a múlt évek jelentősebb eseményei közül. Eljárások ezreit indítják a bíróságokon a WikiLeaks adataira támaszkodva. A honlap partnerei most már kezdenek nyugtalankodni. Zavarba ejti őket ez a működési mód, amely fittyet hány arra „a vér szerinti rokonságra”, amely elvileg az újságírókat a forrásaikhoz köti. Igaz ugyan, hogy követniük kellene az új Hermészt (az istenek hírnökét), helyette hagyják, hogy növekedjék a feszültség, amely majd a végleges szakításhoz vezet közöttük.

Már 2010. július 30-án megjelennek – még olyan újságokban is, amelyek egyébként kötődnek[2] a WikiLeakshez – azok az első cikkek, amelyek szerint Assange-nak „vér tapad a kezéhez”. Miközben az amerikai külügyminisztérium több mint kétszáz diplomatából álló csapatot bíz meg azzal, hogy fojtsák el a WikiLeaks-jelenséget, Svédországban szexuális erőszak vádjával illetik Assange-ot, megnyitva az utat egy hat éven át tartó jogi zűrzavarhoz, amelybe a sajtó egyre mélyebben süllyed bele. Akkor következik be a szakadás, amikor a WikiLeaks elhatárolódik azoktól a cenzúra-módszerekről, amelyeket a média a diplomáciai táviratokra alkalmaz. Az amerikai hírcsatornákon egymást követik azok a megszólalók, akik a szervezet vezetőjének „minden áron” való letartóztatását követelik, Donald Trump 2010-ben még a kivégzését is meglengette.[3] Amikor Assange-ot 2010 decemberében letartóztatják Londonban, már nem számíthat azok támogatására, akik korábban ünnepelték.

Hét és fél évvel később, 2018. június 28-án Michael Pence amerikai alelnök találkozik Lenin Moreno elnökkel Quitóban. Akkor lesz végleges a szakítás Assange és Ecuador között. Minden várakozással szemben Rafael Correa elnök utódja azon dolgozik, hogy kihátráljon a megörökölt kötelezettségből,[4] és kéri az USA pénzügyi támogatását. Michael Pence a kezét dörzsöli. Néhány hónappal korábban az amerikai igazságügyi miniszter, Jefferson („Jeff”) Sessions elsőrendű prioritásnak nevezte Assange letartóztatását. Már 2017 van, a későbbi külügyminiszter, Michael Pompeo, aki akkor még a CIA igazgatója volt, áprilisban „nem állami ellenséges titkosszolgálatnak” minősíti a WikiLeakset. Assange tényleg vállalja azt a kockázatot, hogy szembeszáll Trumppal, mint ahogy korábban Hillary Clintonnal is szembeszállt, mikor pedig őt tartották esélyesnek.

Miközben az Egyesült Államok elnökének elszigeteltsége miatt gyakran kerül szembe a saját kormányzatával – a diplomáciaival és a katonaival, amelyek költségvetésük és hatáskörük csorbításától tartanak –, Assange kényelmes váltópénznek bizonyul abban a harcban, amelyet Donald Trump folytat a „mély állammal”. A Lenin Moreno törvénytelen meggazdagodását bemutató WikiLeaks-információk után az ecuadori elnök maga is késznek mutatkozik a kompromisszumra? Hamarjában kereskedelmi, gazdasági és katonai megállapodások jönnek létre, és Assange sorsa megpecsételődik. Ecuador 10,2 milliárd eurónyi kölcsönt kap az amerikai befolyás alatt álló nemzetközi pénzintézetektől (Világbank, Nemzetközi Valutaalap).

Assange akkor megérti, hogy az ecuadori nagykövetségen meg vannak számlálva a napjai. Én magam kértem az Élysée-t, hogy lépjen közbe egy emberért, akinek a gyermeke Franciaországban él, és aki értékes szolgálatokat tett országunknak egyebek között azzal, hogy 2015-ben feltárta az amerikai titkosszolgálatok folyamatos kémkedését a francia köztársasági elnökök és az olyan állami vállalatok ellen, amelyek 200 millió dollárnál nagyobb értékű pályázatokban vettek részt. De az Élysée-palota lakói nem hajlandók közbelépni.

 

Nyilvánosságra kerülnek az üzelmeik

Amikor Assange-ot 2019. április 11-én elfogták az ecuadori nagykövetségen, a menedékjoggal kapcsolatos minden nemzetközi jogi egyezmény sérült. A nagy nyugati szerkesztőségek, mint a The Washington Post, a Le Monde, a The Guardian és a The New York Times rémülten és ellenségesen reagáltak. Az a tény, hogy egy újságírót hét éven át tartsanak fogva egy húsz négyzetméteres, a szabad levegőtől és a napsugártól elzárt helyen, a legteljesebb elszigeteltségben, kínzáshoz közeli életkörülmények között csak azért, mert a munkáját végezte, már nem hatja meg őket. Assange hiába jelenik meg legyengülten, a magánytól megtépázott arccal, már nem tekintik maguk közül valónak.

Egy naiv lélek különösnek találhatja, hogy az az ember, aki nyilvánossá tette a XXI. század számos igen jelentős bűnét, ennyire magára maradhasson, amikor szolidaritásnak kellene mutatkoznia mellette. Aki lépésről lépésre valóságos nyomorban építette fel a politikai hatalmi eszközök legfontosabb könyvtárát, és aki ráadásul olyan sikerrel járt ebben, amilyenre konkurensei közül egyik sem volt képes: tizenhárom év alatt dokumentumok millióit publikálta anélkül, hogy egyetlen hamis információt tett volna közzé! És a Le Monde-ot ez sem akadályozta meg abban, hogy ilyet állítson: „Julian Assange nem az emberi jogok barátja”,[5] a Médiapart a „hanyatlását” emlegeti,[6] a The Economist pedig örömét fejezi ki amiatt, hogy börtönbe vetették. [7]

Hogy megértsük a médiavilág szakadását, számba kell vennünk, hogy a modern újságírás burzsoá keretek között működik az információ piacának kebelén belül, ahol a konkurenciával vívott harc kimenetelének a hatalomhoz való közelség az egyik fontos tényezője. Különböző modellek élnek egymás mellett. Az olyan médiák, mint a Mediapart Franciaországban, látszólag átlépik a hatalmi korlátokat, és tényfeltáró újságírást művelnek, megmutatják az övön aluli ütéseket és az árulást, viszont nem kérdőjelezik meg azt a rendszert, amelybe ők maguk is illeszkednek. Ebben megegyeznek azokkal a tiszteletre méltó újságokkal, mint a Le Monde, a The Guardian vagy a The New York Times.

Assange szakított ezzel a két modellel. Egyfajta „tudományos újságírás” lebegett a szeme előtt, ezért eltávolodott e kétféle mintától, amelyet összejátszóknak tartott. Minél fontosabb információkat tett közzé, annál inkább távol tartotta magát mindenféle hatalmi apparátustól. Elegendőnek tartotta, hogy a szigorúan kiválogatott és elemzett forrásokból származó információkat átfuttassa egy névtelenítő (anonimizáló) platformon, amelynek egyedül ő ismerte a kulcsát. A WikiLeaksen megjelent minden információ mögött ott található a nyers forrás, amely mindenki számára hozzáférhető és ellenőrizhető. Ezáltal megszüntette azt a privilégiumot, amelyet az újságíró kaszt a magáénak tartott.

Egy ilyen fellépés, amely a kollektív intelligenciára épít, felrúgja a mai idők alapelveit. A nyilvánosságra hozott információk közvetlen hatásán túl lehetővé tette egy közös – minden cinkosságtól idegen – kritikai látásmód megjelenését. Azáltal, hogy a WikiLeaks valamiféle metamédia lett, a teljes konkurenciát letarolta, és kegyetlen féltékenységet keltett.

Assange eljárásának radikalizmusa nem ad lehetőséget kompromisszumra a fennálló intézményekkel. Fenyegető tehát egy olyan médiatérben, amely hozzászokott az uralkodó erők közelségéhez és az ebből fakadó kényelemhez. Ráadásul a hagyományos hatalom állandó félelemben él, hogy nyilvánosságra kerülnek a különböző üzelmei.

Miután az ausztráliai outsider akarata ellenére ellenálló lett a nyugati világban, természetesen hullanak rá a megszokott vádak: erőszakos nemi közösülés, antiszemitizmus, összeesküvés, sőt azzal is megvádolták, hogy az orosz titkosszolgálatok hűbéreseként dolgozik. Nyolc évvel azután, hogy hirtelen hősként bukkant fel, letartóztatásakor egyesek számára „a nyilvánosság abszolutistája”[8]lett, míg mások a szabadságjogok ellenségének gondolják.[9]

Az elkeseredett küzdelem tizenhárom éve

 

2006. december: Julian Assange és néhány tucat aktivista létrehozza a WikiLeakset. 2010. április 5.: A WikiLeaks első berobbanása, amikor is nyilvánosságra hoztak egy tizenhét perces videót Collateral Murder (Járulékos gyilkosságok) címmel, amely az amerikai hadsereg által elkövetett gyilkosságokat mutatta be civilek és újságírók ellen, Irakban.

2010. július 25.: A honlap több mint 90 000 titkos dokumentumot tesz közzé az afganisztáni háborúval kapcsolatban.

2010. október–november: Több nagy hírlappal együttműködve a WikiLeaks online hozzáférhetővé tesz az iraki háborúval kapcsolatos 400 000 hivatalos feljegyzést és 250 000 amerikai diplomáciai táviratot; a legrégebbi 1966-ban kelt. 2013-ban kémkedés vádjával harmincöt év börtönre ítélték Chelsea Manning amerikai politikai elemzőt, akit a kiszivárogtatásával vádoltak. 2017-ben kiengedték, de újra börtönbe vitték, mert nem volt hajlandó a WikiLeaks ellen tanúskodni.

2010. november 18.: Svédország nemzetközi elfogató parancsot ad ki a WikiLeaks alapítója ellen, szexuális erőszakkal vádolják.

2010. december 7.:  Assange megadja magát a brit rendőrségnek, letartóztatják. Végül kaució ellenében kiszabadul, de elektronikus karperecet kell viselnie.

2012. június 19.: Assange Londonban menedéket kap az ecuadori nagykövetségtől, az országot akkor Rafael Correa vezeti.

2016. február: Az ENSZ egyik munkabizottsága Assange fogva tartását önkényesnek nyilvánítja.

2016. július 22.: A WikiLeaks több mint 20 000 e-mailt hoz nyilvánosságra arról,  hogy miként manipulálta a demokrata párt az előválasztásokat avégett, hogy Bernie Sanderssel szemben Hillary Clintont hozza kedvezőbb helyzetbe.

2016. október: Az amerikai elnökválasztás előtt néhány héttel WikiLeaks Clintonné kampánystábjának több tagjától származó e-maileket hoz nyilvánosságra.

2017. április 21.: Jefferson („Jeff”) Sessions, akkori amerikai igazságügyi miniszter Assange letartóztatását az Egyesült Államok egyik prioritásaként nevezi meg.

2017. május 19.: Svédország nem ad helyt a benyújtott kérelemnek, lezárja az aktát, de a dossziét 2020 augusztusáig újra fel lehet nyitni.

2019. április 11.: Lenin Moreno, Ecuador 2017-ben megválasztott elnöke visszavonja az Assange-nak adott politikai menedéket, és a brit hatóságok elfogják őt a nagykövetségen. Az Egyesült Államok „informatikai kalózkodás” vádjával a kiadatását kéri.

A szerző, Juan Branco ügyvéd, tagja a Julien Assange-t védő jogászcsoportnak. / Fordította: Völgyes Gyöngyvér     

[1] Obama utolsó sajtókonferenciája a Fehér Házban, 2017. január 18.

[2] David Leigh: “WikiLeaks ‘Has Blood on its Hands’ over Afghan War Logs, Claim US Officials” [„A WikiLeaksnek »vér tapad a kezéhez« az Afganisztáni háborús naplók kacsán – állítják amerikai hivatalos személyiségek”], The Guardian,Londonon, 2010. július 30. Cf. “The Guardian’s War on Assange” (https://theguardian.fivefilters.org/assange/). A brit napilap azt is állította – bizonyíték nélkül –, hogy találkozott Trump kampányfőnökével Londonban. Egyébként erre a pontatlan állításra sosem tért vissza.

[3] Nick Collins: WikiLeaks: Guilty Parties “should Face Death Penalty” [WikiLeaks: A bűnös félnek „halálbüntetéssel kell szembenéznie”], The Telegraph, London, 2010. december 1.

[4] Lire Franklin Ramírez Gallegos: En Équateur, le néolibéralisme par surprise[Ecuador: a meglepetésszerű neoliberalizmus], Le Monde diplomatique, 2018. december.

[5] « La trajectoire ambivalente de Julian Assange », [Julian Assange ambivalens röppályája], Le Monde, 2019, április 14–15.

1[6] Jérôme Hourdeaux: Julian Assange, l’histoire d’une déchéance [Julian Assange, egy bukás története], Mediapart, 2019, április 11.

[7] “Julian Assange: Journalistic Hero or Enemy Agent?” [Julian Assange:

Hős újságíró vagy idegen ügynök?], The Economist, London, 2019. április 12.

[8] « La trajectoire ambivalente de Julian Assange » [Julian Assange ambivalens röppályája], Le Monde, 2019, április 14–15.

[9] « Profession journaliste », rencontre avec Fabrice Arfi [„Foglalkozása: újságíró”, találkozás Fabrice Arfival], Bibliothèque publique d’information, Párizs, 2019. április 17.