Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2019. május 27. Az év 147. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737603. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Nálunk, vidéken: Bukta Imre (csaknem életmű) kiállítása a Kieselbach Galériában

Nálunk, vidéken: Bukta Imre (csaknem életmű) kiállítása a Kieselbach Galériában
B. Mezei Éva

Óriási érdeklődés közepette nyílt meg Bukta Imre, a kiváló kortárs képzőművész munkásságát bemutató kiállítás „Nálunk, vidéken” címmel a budapesti Kieselbach Galériában. Az elnevezést Mocsár Gábor 1967-ben megjelent, azonos című szociográfia-kötete ihlette. „Bukta Imre a kortárs képzőművészet Pintér Bélája” – jellemezte az alkotót a művészettörténész és műgyűjtő műkereskedő, Kieselbach Tamás. Pintér a színházi előadásaiban, Bukta a műveivel adja vissza a vidék kendőzetlen valóságát.

Rendhagyó módon, egy pulpituson ülve tartották a pesti Kieselbach Galériában az egyik legismertebb kortárs képzőművész, Bukta Imre (*1952) „Nálunk, vidéken” című retrospektív kiállításának sajtótájékoztatóját. A művész (bal oldali kép) sokszínűségét bizonyító, átfogó kiállítással egy időben jelent meg Bukta Imréről szóló, az egész életművet a kezdetektől a művész legújabb munkáiig áttekintő, a művészetét értékelő, barátait megszólaltató, a képeit bemutató album.

A Kieselbach Galéria és a Godot Galéria közös szervezésében megnyílt retrospektív kiállítás száznál több festménnyel, grafikával, fotográfiával, kollázzsal, egyéb műfajú művel – a korai alkotásoktól a legújabbakig ad gyakorlatilag teljes képet Bukta Imre művészetéről. A környezetének gazdag eszköztárát, a szalmától a kukoricáig, gyufaszálat és videó-installációt egyaránt felhasználó alkotó Budapesttől 130 kilométerre, keletre, Heves megye déli határán, Mezőszemerén, a szülőfalujában él, fest, dolgozik. Jó ideje tudható: nemcsak fizikailag találta meg ott a helyét, hanem spirituálisan is. A mai magyar vidék nem éppen festői világ, közel hajolva hozzá semmi sem látszik például a Budapestről elképzelt falusi kurzusromantika idilljéből, viszont annál több Bukta személyes hitelességéből – ő ismeri és szereti is ezt a nem éppen festői világot.

Jerger Krisztina művészettörténész – a Bukta-album egyik szerzője – egy régebbi kiállítás megnyitójában utalt arra, hogy ha ma nem valóságshow-k léptek volna a társadalom-leíró szociológia helyére, talán Bukta Imre sem festő, hanem szociológus lenne. Nyelvezete a festményektől a legkorszerűbb technikákig terjed, mindezeket egy cél szolgálatában alkalmazza, Mezőszemerére mint egy vizuális univerzumra tekint, aminek kifogyhatatlan motívumait úgy jeleníti meg, hogy a világ legrangosabb kiállítótermeiben is értik.

Bukta egyéni látásmódja, a környezetre érzékenyen reagáló művészé. Természet-közeli képeit nem lehet összekeverni a vidéket idillikusan bemutató festőkével. A repcetáblában lévő ágy, a Trabant tetején ugató kutyák, Ilus, aki a bárányait siratja, mind-mind személyes élményekből fakad. Szemlélete nem kritika, rögzítése annak, amit lát, közli a maga eszközeivel, a saját szemüvegén keresztül.

Bukta Imre Mezőszemerén született 1952-ben. Autodidakta művésznek tartja magát. Igaz, felvételizett, de nem vették fel a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ám ma már ott oktat, az időközben egyetemmé előlépett iskola festőszakos mestere. Szorgalmasan, egyénileg képezte magát könyvekből, mestereket keresett fel. Fantasztikus tehetségét is tükrözi, hogy fiatalon barátaival a leninvárosi (ma: Tiszaújváros) művésztelepen azon versenyeztek, hogy csukott szemmel ki rajzol jobb Lenin-képet. De készített transzparenst a Barátság-kőolajvezeték összeforrasztására is Beregsuránynál „Éljen a vörös varrat!” felirattal. Bármilyen modern dolgokat készít is valaki, a fundamentumnak, ahogy ő mondta – meg kell lenni.

A szentendrei évek után visszakötözött szülőfalujába, ahová több művésztársa is követte. Bukta egy harminc négyzetméteres, egykori tehénistállóban fest. Sok inspirációt kap a környezetétől. Képein a vidék rétegeződése figyelhető meg, A falusi társadalom sokszínűsége, házak, emberek, tsz-nyugdíjas asszony jelenik meg alkotásain.

„Ha az ember szeretettel nyúl valamihez, jó művek születnek – vallja, és hozzáteszi: Nem a falusi romantikát keresem.” A videó-installációtól kezdve a búzakalászig sokféle anyagot alkalmaz. „A gondolathoz keresem a megfelelő formát, ihletet ad a hely. Ha vannak lehetőségek, például „Lipót, aki kévét köt” című képhez, a környéken szedegetem össze…”

A nemzetközi elismerésnek örvendő művész odahaza részt vesz a falusi munkákban. Traktorra ül. Saját maga is készít használati tárgyakat, mint például a sarló-kalapáccsal díszített zsebkasza-készletet. „Előveszem, ha megyünk aratni” – mondja. Keze alól kikerült már kombájn is. Idős asszonyok kertjébe is be tud menni vele, hogy segíthessen. A faluban, ahol alkot nagyon sok Bukta él, így aztán ragadványnevekkel különböztetik meg őket. A művész a Bugi famíliából származik.

Művészetét négy évtizede övezik elismerések, 1980-ban, 1988-ban és 1999-ben, összesen háromszor képviselte hazánkat a Velencei Képzőművészeti Biennálén. Munkácsy-díjas és a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, 2009 óta Palládium-díjas, 2010-ben a Heves Megyei Príma Díjat, 2016-ban pedig a Príma-díjat kapta meg. Civilben helyi társadalmi szerepvállalásával (önkormányzati képviselő) küzd faluja és a kistérség fejlődéséért, 2001 óta nyaranként művésztelepet is működtet helyben.

A most megnyílt retrospektív kiállítás az utóbbi idők legátfogóbb Bukta-tárlata, ahol teljes képet kaphatunk a művész primer környezetére és emlékeire épülő, egyszerre karakteres, mégis melankolikusan lírai világról. A Kieselbach Galéria termeiben és a most megjelent albumban korai műveket ugyanúgy láthatunk, mint újakat. A galéria kisebb-nagyobb termei lehetővé teszik, hogy áttekintsük azt a sokszínű és gazdag változatosságot, ami Bukta Imre világát jellemzi.

A kiállítás három hétig tekinthető meg. Február 16-án Bukta Imre tart „szubjektív” tárlatvezetést, beszél majd a képek születését ihlető személyes élményekről.